21. rész. Feladta.

-                     Szia kicsim. – puszilt meg apu, mikor kiszálltam az autómból az ügyvédi iroda parkolójában.

-                     Szia.

-                     Jól vagy?

-                     Ha nem kérdezgetné tőlem mindenki ezt, jobban lennék.

-                     Az én lányom. Aki remélem nem haragszik már rám a pénteki hülyeségem miatt.

-                     Felejtsük el. Megpróbálok veled örülni.

-                     Köszönöm. – hálálkodott. – Mehetünk?

-                     Azt hiszem igen.

-                     Ez a nő a legjobb a szakmában. Ő az ügyvédem, mióta az eszemet tudom.

-                     Vele csináltad végig a ti válásotokat is?

-                     Igen.

Apu már felvázolta neki tegnap telefonon a helyzetet, így szerencsére nekem már nem kellett. A szokásos procedúra szerint, felajánl nekünk a bíróság egy tanácsadást, de mivel mi már ezen is túl vagyunk eredménytelenül, így ez ránk már nem vonatkozik.

Mikor megkérdezte, ki akarom-e mindenéből forgatni a férjemet, vagy csendben elválni, elborzadtam pénzéhes arcától. Kiforgatni Tomot? Dehogy! Nem kell semmi. Viszem, amit hoztam és kész… magamat. Csak legyünk gyorsan túl rajta.

Hosszas beszélgetés közben arra gondoltam, mi a fenét keresek én itt? Hogy jutottam el idáig? Megkérdezte, postán küldjék-e ki a férjemnek az értesítőt és a beidézést, vagy én adom oda neki személyesen. Azonnal rávágtam, hogy inkább én adnám oda neki. Nem akarom, hogy gyanútlanul átvegyen egy levelet és kibontva a válási papírjainkat találja benne. Én nem akarom, hogy gyűlöljön, azt szeretném, ha megértene és együtt működne velem, hogy végül mindkettőnknek jobb legyen.

Két nap múlva a kezemben lesz a papír és én odaállok vele Tom elé. Ez a két nap lesz valószínűleg életem leghosszabb időszaka.

Nem mentem már be dolgozni, maga a nagyfőnök utasított szabira egész hétre. Ennél jobb alibije nem kell, hogy legyen valakinek. Anette megígérte, hogy mindent elintéz, amit csak tud. Mióta a múltkor úgy beszéltem vele, jobban odafigyel, jobban koncentrál. Remélem, nem neheztel rám azért, de ha ez kellett, megérte.

Nem tudtam, mit kezdjek magammal, nem akartam Billel beszélni már erről, tudom mennyire fáj neki. Tudom, hogy ő Tom támasza lesz. És számítok rá, hogy Tom ezek után nem lesz olyan elnéző velünk kapcsolatban. Lya lenne az én támaszom most, de tudom, hogy zajlana a beszélgetés. Utálja Tomot, és nekem most nincs erőm utálni őt vele.

Anyu maradt nekem. Kocsiba pattantam és elmentem hozzá. Tudtam, hogy nála megnyugvásra lelek. Amint ajtót nyitott és karjaiba zárt, biztos voltam benne, hogy jó döntés volt.

Főztünk, teregettünk, ebédeltünk és rengeteget beszélgettünk. Ő már átvészelt egy válást és én végig ott voltam mellette. Láttam, hogy tönkre megy közben, láttam, mennyire szenved. Napközben ugyan tartotta magát előttem, de mikor éjszaka hallottam, hogy sír a szobájában, átmentem hozzá és bebújtam a takarója alá. Szorosan magamhoz öleltem és biztosítottam őt afelől, hogy én bizony mindig leszek neki. Kislány voltam még, annyit fogtam fel az egészből, hogy apu elhagyja anyut valaki más miatt. Anyunak nem volt választása, mint ahogy nekem sem. Megkérdezték, kivel szeretnék maradni, de a bíróság apunak ítélt. Anyu háztartásbeli volt, saját kereset híján, azonnal nyilván való volt, hogy apu tud nekem mindent biztosítani. Szívesen mentem apuval, mert nagyon szerettem őt, és soha nem akart elválasztani az édesanyámtól. Ebből kihagytak engem, nem akarták, hogy sérüljek. Egészen addig éltem apuval, míg meg nem ismertem Tomot. Akkor leültem apuval, közöltem, hogy többé nem utazgatok városról városra, ő pedig azt mondta, rendben kislányom, ahogy szeretnéd. Felhívta anyut, átköltöztette hozzánk, ő pedig újra útra kelt.

Nem ápolnak túl jó kapcsolatot, és én nem is várom el tőlük. Anyu állandóan fúrja őt, sosem lesz képes megbocsátani neki. Azt hiszem, megértem őt ezért. Valószínű, hogy Tom sem fog nekem soha megbocsátani. De talán nem is kell… nekünk nincs senkink, aki miatt tartanunk kéne a kapcsolatot.

Anyu este azt mondta, aludjak nála, ne autózgassak már, ha úgy sem kell korán kelnem, aludhatunk, amíg csak akarunk. Egyet értettem vele, de mikor telefonálnom kellett volna Tomnak, fogalmam nem volt, mit mondjak neki. A személytelen módját választottam kimaradásom magyarázására… sms-t írtam neki.

„Átjöttem anyuhoz, most már nem indulok el haza. Majd holnap. Úgy sem dolgozom a héten. Jó éjt”

„Jó éjt” – jött az egyszerű, gyors és tipikusan ’szarok bele’ válasz.

Ahogy megcsörrent anyum telefonja, azonnal tudtam, ő az.

-                     Igen? – vette fel anyu.

-                     Szia, én vagyok az, Tom.

-                     Szia Tom. – nézett felém. – Történt valami?

-                     Ez most valószínűleg nagyon hülyén fog hangzani, és biztos vagyok benne, hogy baromságot csinálok, de tudnom kell valamit.

-                     Hallgatlak.

-                     A lányod, ott van?

-                     Igen itt. Mint ahogy egész nap is itt volt velem.

-                     Basszus. Huh. Kössz Eva.

-                     Nincs mit. És ha megkérhetlek, legközelebb akkor ellenőrizd a lányomat, amikor te fedhetetlen vagy. Viszlát. – intézte is el anyu hamar őt és letette a telefont.

-                     Mondtam, hogy ott lesz. – méltatlankodott bátyjának Bill.

-                     Tudnom kellett.

-                     És most?

-                     Most már Viki tud arról, hogy tudok a kis viszonyáról.

-                     Szuper. Nem csak elárultam őt, meg is bizonyosodtam arról, hogy nem bízhatok benned.

-                     Mégis mit gondoltál? Elmondod, hogy van valakije és én kussban várom, mi lesz?

-                     Na jó, most már mindegy, elmondhatom. Josh egy szerelmes srác, akit Viki nem tud leépíteni magáról. Igen, megcsalt, lefeküdt vele, de csak mert kétségbe volt esve és hidd el, már ezerszer megbánta.

-                     Aha. Mint ahogy én is. De nekem nem lehet megbocsátani.

-                     Igazad van. Maximálisan egyet értek abban, hogy ő is hibázott. De ha megint leragadtok egy ponton, már nem lesz mit megmentenetek.

-                     Tudni akarom ki az. Azt akarom, hogy álljon elém és mondja a szemembe, hogy lefeküdt a feleségemmel.

-                     És aztán?

-                     Aztán tűrje el, hogy szarrá verem.

-                     És Viki?

-                     Nem tudom. Egyszerűen nem fogom fel, hogy képtelen megbocsátani a félrelépésemet, miközben ő is megteszi ugyanazt.

-                     Te is tudod, hogy nem csupán a te félrelépésed vezetett idáig. Nem az az egyetlen, ami miatt most itt tartotok.

-                     Elegem van már, hogy mindig ezen rágódunk. Elég már abból, hogy minden egyes áldott nap erről szól.

-                     Feladta.

-                     Tessék?

-                     Viki. Feladta.

-                     Ezt meg hogy érted?

-                     Mutatok valamit. – állt fel a kanapéról, majd alig egy perc múlva egy papírral a kezében tért vissza. – Péntek este kint ücsörgött és ezt írta. Én nekiestem, hogy szánalmasan viselkedik és haragszom rá. Összevesztünk, mert csalódtam benne. És azért csalódtam benne, mert megijedtem. Megijedtem attól, amit a szemében láttam. Ő is úgy nézett rám, mint te. Úgy, hogy azt érezzem, én vagyok az egyetlen, aki még reménykedik bennetek.

-                     Egy hülye lista?

-                     Nézd meg mit írt a végére.

-                     Elvesztettem őt. – olvasta fel.

-                     El akar válni tesó. És ezek nem üres szavak. Tudom. Elhatározta és lépni fog. Nem azért nem ment el pénteken a tanácsadásra, mert kibukott az apja unokáján. Hanem azért, mert akkorra már döntött.

-                     Kizárt, hogy én ebbe belemenjek. És nem hiszem el, hogy a hátam mögött intézné.

-                     Remélem, hogy igazad van.