22. rész. Szeretem őt.

Haragudtam Billre, amiért elárult. Naiv feltételezés volt azt képzelni, hogy egy ilyen dolgot elhallgat a saját testvére elől, de titkon reménykedtem, hogy megtartja a titkomat. Hiszen mondtam, hogy vége. Mondtam, hogy nem jelentett semmit. Tudom, ha hazamegyek, vár egy hosszú beszélgetés Tommal. Vagy inkább egy hosszú és hangos veszekedés. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, elsüllyedek szégyenemben, utálom magam, amiért megtettem. Jogos lesz minden egyes szó, amit majd a fejemhez vág, és én tűrni fogom.

Reggel megreggeliztem anyuval és kocsiba ültem, hogy elinduljak végre haza. Félúton jártam, mikor hívott az ügyvédnő és közölte, hogy mivel most apu ösztönzésére ez az első számú ügye, már készen is áll a papír, amit alá kell íratnom a férjemmel. Mikor odaértem az irodája elé, percekig ültem a kocsiba, magam elé bámulva és azon gondolkodtam, mit tegyek. Előbb adjam oda neki, vagy előbb várjam ki annak a bizonyos veszekedésnek a végét és utána? Szörnyű, hogy az időzítésen gondolkodom.

Amint a papír a kezemben volt, elviselhetetlen fájdalom nyílalt a szívembe. Ezzel vége van. Nem tudom az fog-e jobban fájni, ha azonnal aláírja, vagy az, ha tovább akar küzdeni. Az ügyvédnél én még nem írtam alá. Nem volt még erőm hozzá.

Hazaérve csak Billt találtam otthon, aki szomorúan nézett rám, én pedig egy sima érzelemmentes „szia” után bementem a szobámba.

Hallottam, hogy csengetnek, de úgy gondoltam, Bill is képes kinyitni egy ajtót.

-                     Hello. – köszönt Bill az ajtó másik oldalán álló srácnak.

-                     Hello. Vikit keresem.

-                     Nem. – vágta rá azonnal, ahogy leesett neki, kivel áll szemben. – Húzz el innen! Nagyon komolyan mondom!

-                     Bill ki az?

-                     Tűnj el! – csapta rá az ajtót.

-                     Ki volt az?

-                     Josh.

-                     Tessék? – kérdeztem vissza remélve, hogy rosszul hallottam, majd megindultam az ajtó felé, és kinyitottam. – Josh.

-                     Szia! – lépett közelebb hozzám, de én azonnal eltoltam magamtól.

-                     Mit keresel itt?

-                     Azt mondtad, majd hívsz. Azt mondtad, várjak. De már második napja dolgozni sem mész és tudni akartam…

-                     Mit képzelsz? – vágtam a szavába. – Hogy képzelted, hogy idejössz?

-                     Szeretlek. – fogta meg a kezemet.

Amikor megláttam Tom autóját begurulni a feljáróra, tudtam, hogy baj lesz. Csak azt nem tudtam elképzelni, mekkora.

-                     Azonnal menj el innen! – rántottam ki kezem a kezéből. – A saját érdekedben.

-                     Ő a férjed? – mutatott az autó felé.

-                     Ez ki? – sietett oda hozzánk Tom.

-                     Tom, figyelj…

-                     Josh vagyok. – mutatkozott be az az idióta, nem érezve vesztét.

-                     Tesó ne. – szólt rá halkan Bill.

-                     Szóval ő az. – nézett rám Tom. – Te nagykorú vagy már egyáltalán?

-                     Josh, menj el. – kértem utoljára.

-                     Szeretem őt. – mondta ki a varázsszót, amire Tomnak teljesen jogosan elpattant az agya.

Már lendült is az ökle Josh arca felé és hangos csattanással ért célt. Josh azonnal a földön találta magát, Bill elhűlve nézte őket, én felsikítottam. De mit sem ért. Láttam Tom arcán, hogy irányíthatatlan dühét készül levezetni ellenfelén, és én képtelen leszek megállítani. Ütötte őt ahol érte, Joshnak esélye sem volt. Tom legyűrte egy pillanat alatt és az sem hatotta meg, mikor több sebből vérezve kérte, szálljon már le róla.

Bill elkapta Tom derekát, hogy elrángassa onnan, de közel sem volt elég ereje adrenalintól túltengő bátyja megfékezésére.

-                     Tom, hagyd őt! Kérlek! – könyörögtem rémülettől kétségbeesve, mikor Josh már nem volt magánál.

-                     Állj le! – kiáltott rá Bill is, és egy erőteljes mozdulattal valamilyen csoda folytán elrántotta végre bátyját a földön fekvő, eszméletlen srác teste felől.

-                     Mit keres ez itt? – förmedt azonnal rám, én pedig komolyan megijedtem tőle. – Mi a faszt képzeltél?

Tudom, hogy soha nem bántana, de amit a szemében láttam, mást sugallt.

-                     Hé. – állt közénk Bill. – Ne csinálj őrültséget tesó.

-                     Rohadt kis szemétláda! – rúgott még egy utolsót áldozatába. – Te lefeküdtél ezzel?

Valószínűleg a rendőrség még soha nem ért ki ilyen gyorsan helyszínre. A szomszéd kerítésénél csimpaszkodó öregasszony kémleléséből nyilvánvalóvá vált, hogy ő hívta ki őket.

-                     Húzz be a házba! – lökte Tomot befelé Bill.

-                     Josh! Josh! – térdeltem le mellé és gyengéden simítottam végig arcán kezemet. ­– Térj magadhoz, kérlek!

Az események innen viszonylag gyorsan zajlottak. Az öreglány tanúként, mindent elmondott annak ellenére, hogy Bill és én csak dadogva próbáltunk egymás szavába vágva kitalálni valami nevetséges magyarázatot. Josht a mentő vitte el, Tomot pedig a háta mögött bilincsbe fogott kezekkel vezették ki a házból és rakták a rendőrautó hátsó ülésére.

-                     Most örül? – förmedtem a még mindig minket bámuló nőre.

-                     Gyere be. – fogta meg a kezem Bill.

-                     Hagyj békén!

-                     Nyugodj meg.

-                     Ó milyen igazad van. – gúnyolódtam azonnal. – Hisz ha megnyugszom, minden rendbe jön. A férjem előzetesben éjszakázik súlyos testi sértés miatt. De ha én nyugodt vagyok, akkor ez nyilván totál normális dolognak tűnik majd.

-                     Felhívom az ügyvédünket és elmegyek Tomért.

-                     Én ezt nem akartam. – ültem le bejárati ajtónk küszöbére. – Fogalmam sem volt, hogy képes lesz idejönni. És hogy a francba lehet, hogy Tom pont akkor jön haza? Mégis miért utálnak engem ennyire odafent?

-                     Ezért ne okold magad. Ő szúrta el már azzal, hogy idejött. És az sem volt okos húzás, hogy a férjeddel közli, a saját háza előtt, mit érez irántad. – ült le mellém.

-                     Láttad hogy nézett rám?

-                     Sosem bántana.

-                     Mégis közénk álltál.

-                     Mert most nem volt önmaga. Életemben nem láttam még ennyire agresszívnek. De meg tudom érteni. Szívem szerint én is címeztem volna felé pár pofont.

-                     Mi lesz, ha hazajön, Bill? – néztem szemeibe.

-                     Nem lesz semmi. – karolta át a vállamat. – Most ott kicsit lehiggad. Levezette a feszültséget a srácon, nem rajtad fogja.

-                     Talán meg is könnyíti a helyzetem.

-                     Ezt hogy érted?

-                     Így nem kell kérnem sem, hogy írja alá.

-                     Megvan a papír? – nézett rám rémülten, de én csak bólogatással feleltem. – Te már aláírtad?

-                     Nem. Még. De ezt már nem hozzuk helyre.

-                     Elindulok. – állt fel azonnal.

-                     Nem haragudhatsz rám ezért.

-                     Valahogy mégis megy. – indult be a házba.

-                     Mondtam, hogy ez lesz. Hogy téged is elveszítelek majd.

-                     Nem! – fordult vissza és egyenesen a szemembe nézett. – Önmagad veszítetted el, már nagyon rég! Én ezt a nőt nem ismerem, aki most vagy!