23. rész. Átgondoltam… nem.

Tisztában voltam vele, mennyire idióta ötlet bemenni a kórházba Joshoz, de nem hagyhattam ott egyedül. Ez az én hibám. Bill köszönés nélkül csapta be maga mögött az ajtót, mikor elment, én pedig pár perccel utána autóba ültem és a kórház felé hajtottam.

Mikor megláttam őt, még rosszabbul nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. De már legalább magánál volt. Elfordította a fejét, mikor beléptem a szobájába.

-                     Sajnálom. – léptem oda az ágyához.

-                     Hogy tehetted ezt velem? – nézett mégis rám bevérzett szemekkel.

-                     Nekem férjem van és ezt tudtad. Én nem akartam tőled mást, csupán egy kis kikapcsolást ebből az egész szarból. Én nem akartam, hogy belém szeress, nem akartam, hogy kötődj hozzám.

-                     Hát bocs.

-                     Most látsz engem utoljára, ezt megígérem. Kérlek, ne keress többé! Keress magadnak egy hozzád illő, szabad lányt.

-                     Minek jöttél ide?

-                     Hogy ezt személyesen elmondhassam. Te jó srác vagy, és köszönöm neked, hogy ilyen jó voltál hozzám. Egy kis boldogságot csempésztél a félresiklott életembe.

-                     Akkor miért nem vagy velem?

-                     Te is tudod, hogy nem működne. És amúgy sem. Nekem ez nem fér bele. Én sosem voltam az a nő, aki megcsalja a párját, én nem tartok szeretőt és főleg nem játszadozom egy nálam jóval fiatalabb srác érzéseivel.

-                     Te jobban érdemelsz, mint az az állat.

-                     Ő nem állat. Te mondtad a szemébe, hogy szereted a feleségét, mégis mire számítottál? Kezet fog veled és áldását adja?

-                     Jobbat érdemelsz nála.

-                     Ez legyen az én dolgom. Valamiért hozzá mentem, és legyen bármi, soha nem tudnék igazán rosszat mondani róla.

-                     És ha téged is bántani fog?

-                     Édes, hogy aggódsz. – mosolyogtam el magam.

-                     Megölöm, ha hozzád ér.

-                     Josh, vége van. Már rég vége van, csak nem bírtam kimondani. Nem akartalak bántani.

-                     Szeretlek. – próbálkozott még utoljára.

-                     Nem tudom viszonozni. Sajnálom. Kérlek, felejts el, lépj tovább és légy boldog egy olyan fantasztikus párral, mint amilyen te vagy.

Annyira édes volt és annyira sajnáltam. Könnybe lábadtak a szemei. Lehajoltam hozzá, egy puszit adtam a szájára és otthagytam.

Rossz érzés volt, de valahol mégis megkönnyebbülést hozott. Lezártam, rendet raktam életem ezen részében. A másik része még várat magára… a nehezebbik lépés még előttem áll.

Újabb álmatlan éjszaka következett. Bill nem vette fel a telefont és nem is hívott. Beszéltem Simonével, aki személytelenül csak annyit közölt, nem tud semmit, és ha lehet ne offoljam a vonalát, mert Bill hívását várja. Szempillantás alatt kint találtam magam a meghitt családi körből.

Fel-alá mászkáltam a nappaliban, várva, hogy Bill autójának lámpái bevilágítsanak az ablakon, jelezve érkeztét. De hiába. Hogy én menjek be a rendőrségre, ahhoz viszont nem volt bátorságom.

Végül mindketten bent töltötték az éjszakát. Tomot mindenképp bent akarták tartani, Bill pedig nem volt hajlandó elmozdulni mellőle. Közölte a rendőrökkel, hogy ha kirakják őt, elmegy, elkövet valamit és visszahozatja magát. Ettől nem lett szimpatikusabb a szemükben, de végül hagyták meggyőzni magukat.

Reggel a nappaliban ébredtem egy autó erőteljes fékcsikorgására. Megjöttek. Felpattanva az ablakhoz siettem, de Bill autójából, csak Tom szállt ki, és egyenesen a bejárat felé tartott. Ott álltam és vártam, hogy bejöjjön.

-                     Szia. – köszönt, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

-                     Annyira sajnálom. – néztem egyenesen a szemeibe és a tegnapi incidens óta eddig bírtam, hogy ne bőgjem el magam.

-                     Sajnálom. – lépett oda hozzám és átölelt. – Azt hittem… istenem, én majdnem… soha nem bántanálak, esküszöm! Nem lennék rá képes!

-                     Tudom. – szipogtam.

-                     Priuszom van és közmunkára fognak majd. – közölte. – De megérte.

Kibontakozva öleléséből, kissé eltoltam magamtól. Nem ment ez a beszélgetés, mintha ez az egész normális dolog lett volna.

-                     Bill hol van?

-                     Azt mondta, beszélni akarsz velem és ő ezt most nem fogja végig hallgatni.

A dohányzóasztal felé vezettem tekintetem, ahol éjjel azt a bizonyos papírt hagytam… aláírva.

-                     Az mi? – vette is el azonnal. – Na nem! – tépte gyors mozdulatokkal apró darabokra.

-                     Kérlek.

-                     Nem. Nem és nem. – hajtogatta, majd odalépett hozzám és kezei közé vette arcomat. – Figyelj rám! Én megmondtam, hogy nem engedlek el. Nem hagyhatsz el!

-                     Tudtam, hogy szét fogod tépni. – bújtam ki fogása alól. – Van még pár példány.

-                     Felőlem az egész rohadt házat kitapétázhatod vele, akkor sem írom alá!

-                     Gondold át Tom, ez…

-                     Oké, átgondoltam. Nem. – szakított félbe.

-                     És miért nem? Neked ez jó így?

-                     A frászt jó! De nélküled egyenesen elviselhetetlen lenne! Szerinted, csak te szenvedsz? Csak te érzed azt, hogy viszonzatlanul szeretsz? Szerinted csak neked számít, hogy együtt nőttünk fel?

-                     Ez már csak…

-                     Ne gyere nekem a megszokással! Rendben, legyen! Igen, megszoktam, hogy mindig hozzád jövök haza, de azt nem vagyok hajlandó megszokni, hogy nem vagy velem!

-                     Kérlek!

-                     Bármit kérhetsz tőlem, ezt nem!

-                     Semmi mást nem kértem eddig, csak hogy ne csalj meg!

-                     Ha témánál vagyunk, én a kis barátod miatt hetekig szedhetem a szemetet, mint valami csöves!

-                     Ez nem vezet sehova.

-                     Mit gondoltál? Idedugod az orrom alá ezt a papírt, én aláírom és békében elválunk, mintha az együtt töltött idő nem is számítana?

-                     Azt gondoltam, hogy megértesz. Azt gondoltam, hogy te is belátod, hogy ez az egyetlen kiút ebből az egészből. Nem akarom megvárni, míg meggyűlöljük egymást.

-                     Nem érdekel. – hagyott faképnél és elindult a háló felé.

-                     Hova mész?

-                     Elmegyek egy pár napra anyuékhoz, te pedig addig szépen átgondolod és rájössz, mekkora faszságra készülsz.

-                     Nekem már nem kell több idő. – szóltam utána, mire megtorpant. – Már összepakoltam. Elmegyek.

-                     Francba, ne csináld már ezt. – fordult újra felém és láttam a szemében, hogy egyet ért.

Nem azért nem megy bele a válásba, mert nem ért velem egyet. Összeszorult a gyomrom, ahogy szemembe nézett és ledőlve a kanapéra, újra sírni kezdtem.

-                     Rendben. Meghallgatlak. – ült le mellém.

-                     El szeretnék válni. – néztem rá kétségbeesve. – Új életet akarok kezdeni, boldog akarok lenni. Én így megőrülök szépen lassan. Te megcsalsz, én képtelen vagyok tovább lépni, megcsallak, hazudunk egymásnak, alig beszélünk. Már nem úgy nézel rám, már nem tudok úgy nézni rád. Félek, rettegek, hogy ha én ezt most nem lépem meg, egyszer te fogod, és azt nem élném túl.

-                     Megelőztél? – mosolyodta el magát, aranyosnak tartva gyerekességem.

-                     Én sajnálom, hogy a hátad mögött tettem.

-                     Nem akarom. – komolyodott meg végig a szemembe nézve. – Én egyszerűen nem tudom elképzelni nélküled. Igen sok a szar, de tényleg nem lehet már helyre hozni?

-                     Attól tartok. És ezt te is tudod.

-                     Hogy lehet, hogy én ragaszkodom jobban?

-                     Fogalmad sincs, mennyire ragaszkodom hozzád. De el akarlak engedni, míg még szeretlek.

Nem tudtam, mi jár a fejében. Azt tudtam csak, hogy ennél sokkal hangosabb, de sokkal könnyebb beszélgetésre számítottam. Nyugodt és komoly.

Sokáig beszélgettünk, és úgy, mint még soha. Soha nem tudtunk ennyire komolyan és őszintén beszélni egymással. Egyre biztosabb voltam benne, hogy a válás az egyetlen valamire is vezető megoldás, de mialatt ott ültem mellette és arról beszéltünk, mi lesz ezután, azt éreztem, hogy belül bennem a tizenöt éves szerelmes lány tombolva ordít és csalódottan zokog, amiért feladtuk…