24. rész. Bill, mi van veled?

-                     Szeretném, ha te maradnál itt. – szólalt meg, egy hosszabb szünet után.

Hanyatt dőlve ültünk egymás mellett a kanapén, és már iszonyú rég óta tartott a nagy beszélgetés.

-                     Nem, maradj te. Én már úgyis összepakoltam.

-                     Ezt az egyet legalább hagy döntsem el én. – állt fel. – Összedobok pár holmit és elmegyek anyuhoz.

Látni, ahogy elmegy, még sosem fájt ennyire. A sporttáskájával együtt elhagyta a házat és rám sem nézve csukta be maga mögött az ajtót.

Arra gondoltam, nem mehet így el. Egyszerűen nem lehet így vége. Csak kisétál annyi év után az ajtón és rám sem néz. Tudom, hogy most haragszik, csalódott bennem és kell még neki idő mire hajlandó lesz aláírni a papírt. De tudja, hogy ennek így kell lennie.

Mikor újra belépett az ajtón, én felálltam a kanapéról.

-                     Ezt így nem lehet. – közölte, mire én egyet értő bólogatással válaszoltam.

Filmekbe illő jelenet volt, ahogy elindultunk egymás felé és találkozásunkat egy csókkal pecsételtük meg. Vágytól szomjasan ízlelgette ajkaimat, és én ezúttal egy pillanatra sem bizonytalanodtam el abban, hogy ezt akarom.

Könnyeim áztatták arcát, de mit sem törődött vele. Felkapott, lábaimat körbevezette dereka körül és csak a hálónkban lévő ágyunkon tett le legközelebb. Leültetett és arcomra téve két kezét csókolt, míg én meg nem szabadítottam nadrágjától. Hanyatt döntött és óvatosan húzta le rólam francia bugyimat, majd azonnal befészkelte magát lábaim közé és úgy csókolt tovább. A számat, az arcomat, a nyakamat, a vállamat, végül a melleimet. Elemeltem csípőmet az ágytól, jelezve, hogy fékezhetetlen vágy lett úrrá testemen és azonnal azt akarom, hogy teljesítse be. A szemembe nézett és elmosolyodta magát. Tudtam, hogy most nem akar játszani, de nem is fog hevesen, azonnal nekem esni. Szeretkeztünk. Mint már nagyon-nagyon rég. Egyszerre mozogtunk szorosan egymáshoz bújva. Szinte éreztem mellkasomon, ahogy az övében ver a szíve.

Miután mindkettőnk élvezete túljutott a csúcson, rajtam feküdve a szemembe nézett, elkotort óvatosan egy arcomba keveredett tincset, és valamit mondani akart.

Féltem tőle, hogy most nem akarom hallani. És talán ő is félt kimondani. Utoljára megcsókolt, majd lemászott rólam. Közel fészkeltem magam hozzá, bebújtam óvó karjai közé és lehunytam a szemem. Kimerült voltam, perceken belül elnyomott az álom, pedig ébren akartam maradni.

Tom, ahogy érezte, már nem ébreszt fel a mozgással, kikelt az ágyból. Betakargatott, egy utolsó puszit nyomott gyengéden arcomra, majd elmondta azt, ami szemtől szembe nem ment neki:

-                     Mindig szeretni foglak. Azt akarom, hogy boldog légy.

Összeszedte ruháit, a nappaliban gyorsan felöltözött, még elintézett egy nagyon fontos dolgot, felkapta a táskáját és elhagyta a házat.

Mikor felkeltem és ő nem feküdt mellettem, tudtam, hogy elment. Felvettem a bugyimat és kitipegtem a nappaliba. Arra készültem, hogy összeszedem a Tom által apró cafatokra tépett papírt, mikor megláttam az asztalon… egy másik példányt. Aláírta.

Felkaptam a papírt és közelebbről is megnéztem. Igen, az ott Tom aláírása. A falnak döntve hátamat, csúsztam le egészen a földig. Tehetetlenség lett úrrá rajtam, amint földet értem zokogni kezdtem. Keservesen, levegő után kapkodva sírtam a válási papírral a kezemben.

-                     Hello. – lépett be a szülői házba Tom.

-                     Tesó. – állt fel az étkező asztaltól Bill.

-                     Ne most. – tartotta felé kezét, és bement neki fenntartott szobájába.

Bill kétségbeesve nézett édesanyjára, Simone pedig egy bólintással adta gyermeke tudtára, hogy igenis utána kell mennie. Igenis most kell mellette lennie.

Tom az ágyon ült, kezében még mindig tartotta sporttáskájának kapaszkodóját. Bill megrémült, mikor belépve az ajtón testvére könnybe lábadt szemekkel nézett rá.

-                     Aláírtam.

-                     Hogy vagy?

-                     Szerinted? – törölte le egyetlen arcán végigfolyt könnycseppjét.

-                     És ő?

-                     Nem tudom. Még soha nem láttam ennyire hitevesztettnek és mégis ennyire erősnek egyszerre.

-                     Elváltok. – hitetlenkedett elképedve Bill.

-                     El. – szipogott egy nagyot Tom és lerakta végre táskáját.

-                     Rúgjunk be?

-                     Igen. Nem akarok gondolkodni, mert úgy érzem, beleőrülnék.

Bill vezetett, ő választott bárt, Tom pedig hosszú ideig csak ült, bámult maga elé szótlanul és döntötte magába az újabb rövideket. Bill próbálta tartani vele az iramot, de úgy érezte, most neki kéne józanabbnak maradnia.

-                     Elmondod, mi jár most a fejedben? – kérdezte egy alkalmasnak vélt pillanatban.

-                     Gyakorlatilag tíz éve minden egyes napomat egyetlen nővel töltöttem. Ma délutántól ennek vége. Nem bírom felfogni, fogalmam sincs, hogy fogok ehhez hozzászokni.

-                     Nagyon nehéz lesz.

-                     A nehéz az már megváltás lesz, mert jelen pillanatban elviselhetetlen.

-                     Sajnálom. Fogalmam sincs, hogy segíthetnék neked.

Tom levette a gyűrűjét és az asztalon pörgette le sem véve szemét róla.

-                     Hat éve nem vettem le. Még akkor sem, ha fel akartam szedni valakit. Soha egy pillanatig nem volt teher, soha nem gátolt semmiben.

-                     Hogy váltatok el?

-                     Beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk, miután lehiggadtam és felfogtam, hogy ő tényleg ezt akarja, nem csak ijesztget. Dühös voltam, de tudod igaza volt abban, ha ő most ezt nem lépi meg, talán pár hónap múlva már úgy éltünk volna egymás mellett, mint két idegen és én léptem volna meg. Felálltam, összepakoltam és eljöttem.

-                     Szó nélkül?

-                     Visszamentem. Ahogy kiléptem az ajtón úgy, hogy előtte rá sem néztem, hogy nem búcsúztam el, tudtam, nem lehet így vége. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, egyszerűen nem tudtam elköszönni. Visszamentem és megcsókoltam.

-                     Lefeküdtetek.

-                     Szeretkeztünk, ahogy ezt a csajok mondják. És egyébként neked elárulom, van benne valami. Annyira jó volt vele, és arra gondoltam, így akarok rá emlékezni. Mikor elaludt, aláírtam azt a papírt és eljöttem.

-                     Fantasztikusan tudok helyet választani, vagy túl kicsi ez a város? – lépett Lya az asztalukhoz.

-                     Szia. – köszönt neki Bill, de Tom szótlanul bámulta gyűrűjét.

-                     Viki?

-                     Otthon.

-                     Jöttél felszedni valakit? – kötekedett tovább Tommal.

A kelleténél jobban idegesítette, hogy totál semmibe veszi őt.

-                     Ne most Lya. – szólt mégis hozzá Tom.

-                     Oké, mi történt? – komolyodott meg.

-                     A vendégem vagy egy körre, ünnepelj. – csapta le a gyűrűt az asztalra. – Mindjárt jövök. – állt fel és kikerülve barátnőmet, a mosdó felé vette az irányt.

-                     Elválnak. – közölte vele Bill.

-                     Viki hogy van?

-                     Fogalmam sincs, a bátyám valahogy jobban érdekel.

-                     Te haragszol rá? Bill, mi van veled?

-                     Szerintem az előbb a saját szemeddel láthattad, mi van velem.

-                     Te ígérted, hogy a barátja leszel, te bizonygattad, hogy bármi lesz, ott leszel neki. Megígéred, hogy támogatni fogod, de amint azt teszi, ami neked nem tetszik, dobod a francba?

-                     Nem tetszik? Ez ilyen egyszerű volna szerinted? Feladta, mert neki így könnyebb.

-                     Könnyebb igen. Nem kell egy olyan férfival élnie, aki megcsalja, aki legkevésbé sem tiszteli, aki neheztel rá, amiért elvesztették a gyereküket, és aki inkább támad védekezésképp, és végignézi, ahogy a felesége tönkremegy. Én az ő helyében már hónapokkal ezelőtt otthagytam volna Tomot, de ő kitartott, mert hitt valamiben, amit már rég elvesztett. Feladta? Igen. És egy barát nem rúg bele még egyet, hanem megkérdezi, hogy van!

-                     Azért…

-                     Nem érdekel, mit mondasz! – vágott szavába. – Én is szerettem Tomot, örültem, hogy ilyen férje van a barátnőmnek, de engem sokkal jobban érdekelt Viki boldogsága, mint a sajátom. Te nem kaptad meg őt, de úgy drukkolsz a kapcsolatukért, mintha a tiéd is lenne. Személyes csalódásnak veszed a válásukat, pedig te magad vagy a csalódás a legjobb barátod számára. Gratulálok Bill! – hagyta is azonnal faképnél.