25. rész. Ilyen egy igaz barátnő

Hallottam ugyan, hogy a telefonom szüntelenül csörög Lya csengőhangjával, de nem volt erőm felkelni a földről és elmenni érte. Nem volt erőm kimondani, mi történt.

Mikor kopogtak, az volt a tervem, úgy teszek, mintha nem lennék itthon. Még akkor is, ha nyilvánvalóan hazugság lenne, hisz a ház előtt álló autóm alapból elárul.

-         Tudom, hogy itt vagy! – szólt Lya hangja. – Te pedig tudod, hogy betöröm az ajtót, ha azonnal nem adsz életjelet magadról!

-         Nyitva van. – közöltem valamivel halkabban.

-         Soha nem zárjátok az ajtót? – lépett be és azonnal hozzám sietett.

-         Nem akarok beszélni róla.

-         Oké. Akkor csak ülünk, és nem beszélünk. – ült le mellém a földre és hátát a mögöttünk lévő falnak támasztotta.

Nem tudtam, honnan szerzett tudomást a történtekről, de nem is akartam hallani. Semmit az égadta egy világon nem akartam, csak túlélni. Nem mozogni, nem beszélni, de még csak ki sem nyitni a szemem. Lehunytam hát és úgy döntöttem hátra fejemet a falnak.

Lya, ha nem csal az időérzékem, nagyjából húsz percig bírt egyhelyben ülni. Felállt, pakolászott, kávét főzött, szendvicseket gyártott, takarított, felvette a telefonom, mikor csörgött és közölte, hogy most nem tud adni, nem érek rá, majd visszahívom, akárki is keresett. Gondoskodott rólam. Áttessékelt a kanapéra, rám terített egy takarót és lerakott mellém egy százas csomag zsepit a biztonság kedvéért. Elém az asztalra megterített, választhattam vagy négy féle összeállítású szendvics közül, és habos kávéval spékelte meg. Csak bólogatva jeleztem, hogy nem kérek semmit, ő pedig megvonva vállát, leült mellém és elmajszolta a vacsorámat. Bekapcsolta a tévét, és percekig szörfözött az adók között. Minden műsorra volt valami megjegyzése. „De utálom ezt a nőt!” „Hogy mehet még ilyen sorozat a tévében?” „Ki kíváncsi a gólyák párzási szokásaira, de komolyan?” „Na ezzel a pasival összegyűrném a lepedőmet!” – és hasonlók.

Mikor már megunta, újra felállt.

-         Hova ágyazzak meg magunknak?

Csak felnéztem rá érdektelenül, ő pedig elindult a vendégszoba felé.

-         Bill cuccai még itt vannak, a hálószoba tabu, úgyhogy marad ez. – közölte.

Ahogy kimondta Bill nevét, azonnal arra gondoltam, ő is valamikor át fog jönni. El fogja vinni a holmiját és én nem akarok itt lenni akkor. De ahogy múltkor nézett rám, abból arra vélek következtetni, hogy ő is inkább olyan alkalmat választ, amikor én nem leszek itthon.

-         Kész is vagyok. – jött ki értem Lya.

Felálltam és besétáltam a szobába. Lefeküdtem az ágyba és betakaróztam, ő pedig kezében a kint hagyott zsepivel jött utánam és befeküdt mellém.

-         Honnan tudtad? – kérdeztem rá, akármennyire is hadakoztam ellene magamban.

-         Találkoztam velük egy bárban.

Ránéztem és ő azonnal tudta, mit nem merek megkérdezni.

-         Nem tűnt túl vidámnak. – felelt is fel nem tett kérdésemre. – Úgyhogy őt most nem is piszkáltam. Billt viszont rendesen kiosztottam.

-         Én tényleg elhittem, hogy őt nem kell elveszítenem. – suttogtam elcsukló hangon.

-         Talán így könnyebb is lesz.

-         El akarok tűnni egy időre. – közöltem hosszabb szünet és egy sóhajtás után.

-         Jól teszed.

-         Csak egyedül akarok lenni ott, ahol senki nem keres, ahol senkivel nem kell beszélnem róla.

-         Vegyél ki egy kis szabit és lépj le. Az első tárgyalás mikor lesz?

-         Nem tudom.

-         Akkor felhívjuk reggel az ügyvéded és elhalasztjuk egy kicsit, míg össze nem szeded magad.

-         Köszönöm, hogy itt vagy velem.

-         Sehol máshol nem lennék most szívesebben. Tudom, hogy nem mehetek veled, de meg kell ígérned, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget. Felhívsz, ha nem bírod egyedül!

-         Örökké fájni fog?

-         Úgy hiszem igen. De idővel enyhül majd.

Reméltem, hogy igaza lesz. Reméltem, hogy az a bizonyos idő nem lesz annyira hosszú és kilátástalan, mint amilyennek most látszik.

Reggel már fizikailag is padlón éreztem magam. Szemeim feldagadtak, a fejem zakatolt, a gyomrom üresen kongott, viszont az étvágy még mindig elkerült.

Egyetlen pohár vizet bírtam magamba diktálni, mialatt Lya a laptopon pötyögve sorolta nekem a feltűntetett úti célokat. Róma, Párizs, London, Dublin és még számtalan város szóba jött. Lya megkért, hallgassak rá és válasszak tengerparti helyet, ahol kikapcsolhatok, pihenhetek, süt a nap, kék a tenger és ebben az időszakban viszonylag kevés turista zavarja majd meg a nyugalmam.

Rimini. Ez volt szerinte a tökéletes választás, én pedig rábólintottam. Apunak van ott egy nyaralója, akkor megyek, amikor csak akarok, és addig maradok, amíg úgy nem döntök, elég. Lya azonnal fel is hívta aput:

-         Szia Charles, én vagyok, Lya. --- Viki kölcsön venné a nyaralódat határozatlan ideig. --- Mert ő most nincs abban a passzban. --- Igen. --- Igen. --- Egyedül szeretne lenni. --- Köszönjük, kiviszem a reptérre és útközben beugrunk a kulcsért. --- Nem szeretném, ha most annyit vezetne. --- Rendben, szia!

Ahogy ezt elintézte, már fel is szólított a pakolásra. Nos, a pakolás abból állt, hogy én ültem az ágyon, ő pedig a bőröndömbe válogatta bele a szerinte alkalmas ruhadarabjaimat. Csak figyeltem, ahogy pakolászik, mintha ő utazna.

Kocsival az út, kicsivel több, mint hat órába telne, de miután ő nem tudott lebeszélni róla, felhívta anyumat és hagyta, hogy ő győzzön meg. Duzzogva ültem vissza a kanapéra és vártam, míg repjegyet is foglal nekem.

Gyerekkorom óta rengeteg nyarat töltöttem apu olaszországi nyaralójában. Nem egyszer Bill és Tom, Lya és pár barát is velem tartott egy-egy hétre. És nem csak ezért volt átgondolva már idióta ötlet, idejönni… Tom és én az esküvőnkkor még nem voltunk egzisztenciálisan annyira rendben, mint ma, így a két hetes nászutunkat is apu nyaralójában töltöttük. Feledhetetlen két hét volt, az biztos. Alig mozdultunk ki a házból, akkor is apu hajójára szálltunk, becsobogtunk a parttól tisztességes távolságra és ott folytattuk, amit a házban abbahagytunk.

Még nem volt az a tipikus nyalaróidő, a szezonnak még csak az elejébe léptünk, így még nem lakták be az összes körülöttünk lévő házat. Talán tényleg nyugtom lesz. Belépve az ajtón, leraktam a bőröndöm a szoba közepére, azonnal a konyha felé vettem az irányt, a szekrényből elővettem a kedvenc öblös talpas poharamat, a hűtőből egy üveg félédes vörös bort, kifelé még felkaptam egy pokrócot és helyet foglaltam a verandán lévő napozó ágyon.

Betakartam a lábam, poharamat teletöltöttem, hátradőltem és figyeltem, ahogy a hullámzó tenger rövid szünetekkel a partra érkezik.