26. rész. Nem hagylak itt.

-                     Hát te kisfiam? – lepte meg Billt édesanyja a verandán, miközben a reggeli kávéját szürcsölgette.

-                     Még mindig nem tartasz koffeinmentes kávét és zsírszegény tejet.

-                     Majd ma veszek.

-                     Köszönöm.

-                     Tom?

-                     Alszik még.

-                     Megint hajnalban jöttetek haza.

-                     Georggal rendesen elintézték magukat.

-                     Bill, kicsim, mi a baj? – ült le fia mellé. – Napok óta látom, hogy nem vagy rendben.

-                     Semmi, én csak… á, hagyjuk.

-                     Miért nem hívod fel?

-                     Ennyire nyilvánvaló? – nézett Simonéra, mint egy rajtakapott kisgyerek.

-                     Igen.

-                     Nem tudom, szóba áll-e még velem. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. De tudni akarom, hogy van.

-                     Az bánt, amit a barátnője mondott neked?

-                     Igaza volt. Önző voltam, és cserbenhagytam a barátomat, akinek szüksége lett volna rám.

-                     Nem kell kettészakadnod ahhoz, hogy mindkettőjüket támogasd.

-                     Annyira hiányzik.

-                     Attól tartasz, mit szólna a bátyád?

-                     Attól is. Nem akarom, hogy azt érezze, Vikivel szívesebben lennék.

-                     A testvéreddel nem tudsz most mit kezdeni. Minden nap délutánig alszik, eszik pár falatot és már megy is egy újabb bárba egy újabb haverral, akivel hajnalig kimarad, és tömérdek alkoholt diktál magába. Majd nála is lecseng ez az egész, meg fogja érteni, hogy nem foghatod a kezét éjjelnappal.

-                     Sosem láttam őt még ennyire összetörve.

-                     Nagy változás előtt áll, az egész élete átszerveződik. Idővel majd beleszokik és talpra áll újra. Erős felnőtt férfiak lettetek, nem féltelek benneteket.

-                     Hibásnak érzem magam, amiért nem tudtam időben segíteni.

-                     Ha ez segít, én is. És a legutóbb csúnyán beszéltem Vikivel, éreztettem vele, hogy nem tetszik, amit csinál, pedig nem volt jogom hozzá.

-                     Félek, ha felhívom, nem kér belőlem. Hisz magára hagytam.

-                     Akármilyen jó barátok is vagytok, meg kell értenie, hogy az, ami közted és a bátyád között van, sokkal erősebb mindennél.

-                     Hello! – köszönt rájuk egy szál boxerben ténfergő Tom.

-                     Jó reggelt. – mosolygott az összképen Simone. – Te ilyen korán ébren?

-                     Egy buzi madár egyfolytában rikácsol az ablakom alatt.

-                     Menj át hozzám. – ajánlotta fel szobáját azonnal Bill.

-                     Inkább kérek egy kávét. – tolta arrébb öccsét a hintaágyon és befészkelve magát, lehunyva szemét dőlt hátra.

-                     Hozom. – állt fel egyből édesanyja és már ment is kiszolgálni kisfiát.

-                     Hogy vagy?

-                     Szarul. – vágta rá azonnal Tom.

-                     A másnaposság, vagy…

-                     Rá kell jönnöm, nincs az a megfelelő alkohol mennyiség, ami kitörli a fejemből. De azért még nem adom fel.

-                     Szerinted felhívhatom?

-                     Jó lenne tudni, hogy van. – lepte meg reakciójával öccsét.

-                     Nem zavarna, ha…

-                     Jó lenne annyira önzőnek lenni, hogy rávághassam, eszedbe ne jusson. De féltem őt. Ha én ennyire padlón vagyok, vele el sem tudom képzelni, mi lehet.

-                     Miért nem hívod fel te?

-                     Ugyan. Mit mondanék?

Bill kivette zsebéből a már bekészített mobilját és előbb az én számomat tárcsázta.

-                     Nem veszi fel.

-                     Hívd azt a hülye libát. Ő mindig mindent marhára tud.

Már kereste is ki a telefonjából Lya számát. Barátnőm eleinte nem volt túl készséges vele, de a lelkifurdalással küszködő, depis Billnek senki nem tud sokáig ellenállni.

-                     Elutazott. – közölte Tommal, amint lerakta a telefont. – Nem vitt se telefont, se laptopot, semmit.

-                     Hova?

-                     Az apja nyaralójába.

-                     Rimini. – vágta rá Tom.

-                     Nem tudja, mikor jön haza.

-                     Mit mondott, hogy van?

-                     Ahogy sejtettem.

-                     Elvágta magát a külvilágtól, elhúzott messzire és ki tudja, mikor jön haza. Fantasztikus. – állt fel végül Tom.

-                     Most hova mész?

-                     Felhívom Andreast. Eszem ágában nincs az estét itthon tölteni.

-                     Tesó, nem hiszem, hogy vezet valamire ez a mindennapos ivászat.

-                     Már bekattantam volna enélkül, úgyhogy hidd el, segít. Jobban, mint itthon malmozni és várni a rohadt tárgyalást, végig azon agyalva, mit csinálhat most a feleségem.

Nem számoltam a napokat, az órákat. Aludtam, mikor álmos voltam, ettem, mikor már nagyon éhes, habár ez viszonylag ritkán fordult elő. Mikor lement a nap és kiürült a part, sétálgattam, napközben többnyire a verandán ülve fogyasztottam apu borkészletét. Soha életemben nem éreztem még ennyire magányosnak magam, de tudtam, még nincs erőm visszamenni és emberek közé vegyülni, akik sorra azt kérdik majd, mi történt…

Pár nap múlva már kicsit szégyelltem magam, amiért kizártam minden hozzám vezető elérhetőséget. Anyu és apu biztos halálra aggódja magát otthon. Így mikor kiürült a hűtő és úgy döntöttem, elmegyek a boltba bevásárolni, fel is hívtam egy fülkéből mindkettőjüket. Szűkszavú voltam, lényegre törően csak azt közöltem velük, hogy itt vagyok, majd hazamegyek, de még nem érzem, hogy sietnem kéne.

A bevásárló kosaramba gyorsfagyasztott és félkész kajákat dobáltam, a patikában vettem egy szemcseppet, mert már nemigen bírtam kisírt szemeimmel, majd a megpakolt szatyrokkal együtt fogtam egy taxit és visszavitettem magam a házhoz.

A part felőli bejáraton szeretek inkább közlekedni, így most is a homokból közelítettem meg a házat. Ahogy megláttam Billt a verandán egy középső lépcsőfokán ülve, mindent kiejtettem kezeimből.

Ő lassan felállt és azonnal könnybe lábadt a szeme, ahogy megtalálta velem a szemkontaktust.

-                     Hogy kerülsz ide? – néztem rá, tartva a távolságot.

-                     Tudni akartam, hogy vagy. – lépdelt felém, én pedig vele egy tempóban hátráltam.

-                     Most már láttad. Elmehetsz.

-                     Nem hagylak itt.

-                     De igen. – próbáltam kemény és határozott maradni.

-                     Sajnálom. – nyúlt a kezemért, de én kikerültem őt és elindultam a bejárat felé.

Felsiettem a lépcsőkön, át a verandán és már csuktam is be magam mögött az ajtót. Nekidőltem és reméltem, hogy mikor megfordulok, ő már nem lesz ott.