27. rész. Jobban akartam, mint ti…

Bill nem tágított. Összeszedte a homokban szétszóródott holmit, feljött a lépcsőn és leült a verandán lévő egyik napozó ágyra.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki, de abban biztos voltam, hogy nem fog elmenni. Nem adja fel, ő sosem adott fel semmit. Az, hogy most itt van, azt jelenti, hogy megbánta és nem hagy itt, míg ezt nem közli velem.

Túl akartam lenni rajta, és mindezt úgy akartam elintézni, hogy ne lássa rajtam, mennyire hiányzott. Ehhez el kellett nyomnom magamban azt az erős vágyat, ami arra késztet, hogy hálásan magamhoz öleljem, és le kellett nyugodnom a kezdeti sokk után.

Elmentem hát letusolni, megtörölköztem, hajamat vizesen hagytam, majd a levegőn megszárad, a konyhában elővettem egy újabb poharat Billnek is, kiválasztottam az erősen megcsappant készletből még egy üveg bort és kimentem a teraszra. Bill kezébe nyomtam a poharát, töltöttem bele és leültem a mellette lévő napozóágyra.

-                     Nem kéne innod. – vezette tekintetét a sarokban felgyülemlett üres üvegekre.

-                     Nem tartunk ott, hogy bárki megmondhassa, mit tehetek és mit nem.

-                     Miért jöttél ki, ha nem vagy kíváncsi rám?

-                     Mert, ha elmondod, mit akarsz, hamarabb elmész.

-                     Nem akarod, hogy elmenjek.

-                     Bill figyelj. Én értem, oké? Értem. Fogalmam sincs, hogy hihettem, hogy nem így lesz és igen, csalódás, de ez van. Van, amit nehezebb lesz átvészelnem. Könnyebb, ha nem vagy mellettem.

-                     Nekem nem tudsz hazudni. Sosem ment.

-                     Egyedül szeretnék lenni. – kortyoltam poharamba.

-                     Nem akarlak egyedül hagyni.

-                     Neked más mellett van most a helyed.

-                     Tom meg van most nélkülem. És tudja, hogy eljöttem hozzád, ő mondta, hogy találok ide a legegyszerűbben.

Elakadt a szavam. Tomról hallani rosszabb volt, mint amilyenre számítottam. Vajon hogy van? Hogy viseli? Rosszul érzi magát, vagy megkönnyebbült? Kérdez majd rólam, vagy haragszik rám és dacosan inkább nem érdeklem? Legközelebb majd a tárgyaláson látom viszont? Mi lesz, ha nem? És mi lesz ott? A szemébe tudok majd anélkül nézni, hogy beleremegjen az egész testem? Erős tudok majd maradni, míg le nem zajlik az a véget érhetetlennek tűnő procedúra?

-                     Nem hagylak itt. – tette kezét a kezemre, mikor meglátta, hogy magam elé bámulva süllyedek egyre mélyebbre gondolataim kavalkádjában és a szememben fájdalmas könnyek gyülekeznek. – Van időnk. Kibeszélünk magunkból mindent, mint régen, aztán összeszeded magad, hazamegyünk és szembenézel ezzel az egésszel.

-                     Nem csak neked okoztam csalódást. Feladtam, nem küzdhetek tovább és talán sosem fogok megbocsátani magamnak ezért. De ha kicsi esély is van arra, hogy egyszer az életben még boldog lehetek, és a szüleimet végre unokákkal ajándékozhatom meg, akkor én kapaszkodom abba az esélybe még akkor is, ha nem Tom a végzetem. A világon mindennél jobban szeretem őt, de nem megy. Vele nem.

Sírni már nem tudtam, a könnyeim valahogy mintha elfogytak volna. A szemeim már fájtak a rengeteg sírástól, de egy újabb pislogással egy újabb csepp folyt végig arcomon.

-                     Én jobban akartam ezt, mint ti. – törölte le gyengéden arcomat. – Mert szeretlek, és mert boldognak akarlak látni. Nem akartam, hogy mással légy az és távol kerülj tőlem egy olyan pasihoz, akit utálok majd, mert nem Tom. Ne haragudj rám ezért, kérlek. Nem akartalak cserbenhagyni, csupán féltem, hogy ez megtörténik és nem akartam tudomást venni róla. Ez az egy hét borzasztó volt, mert láttam megzuhanni a testvéremet, és mert nem tudtam, te hogy viseled.

-                     Nem tudom, akarok-e Tomról hallani.

-                     Nem is kell. Fogjuk fel úgy, hogy egy időszak lezárul és talán egy jobb követi majd.

-                     Túl hosszú időszak volt ahhoz, hogy ennyivel el tudjam intézni. Tíz év. – suttogtam fájdalmasan.

-                     Tudom. Tudom, mit érzel, tíz év rengeteg idő. Együtt nőttetek fel, együtt csináltatok szinte mindent ez idő alatt. De előtted az élet, fiatal vagy. Ha tényleg úgy érzed, tovább tudsz majd lépni, akkor arra koncentrálj.

-                     Elegem van a lehangoltságból, elegem van az állandó sírásból. Szeretném egy pillanat alatt elvágni ezt és jól érezni magam. Kicsit mosolyogni, felszabadulni és élvezni az életet.

-                     Akkor ezt fogjuk csinálni.

-                     Tényleg itt akarsz maradni velem?

-                     És veled fogok hazamenni.

-                     Már nem is emlékszem, mikor töltöttünk együtt ennyi időt.

-                     Hiányzott.

-                     Nekem is.

-                     Na, akkor tegyük ezeket le, váltsunk gyümölcslére, aztán menjünk fürdeni. Ez mégis csak nyaraló övezet, hétágra süt a nap és a tenger csak úgy hívogat.

-                     Köszönöm.

-                     Meg is volt az első mosoly. Megy ez. – bíztatott.

Bill jelenléte segített. Rengeteget segített. Kikapcsoltam és jól éreztem magam. Ketten voltunk éjjel nappal. Reggel felkeltünk, megreggeliztünk, készítettem neki koffeinmentes kávét zsírszegény tejjel, amiért totál oda volt, mondván, én vagyok az egyetlen ember az életében, aki kérés nélkül odafigyel erre. Minden nap felhívta Tomot, persze gondosan elvonulva előlem, és mivel én nem kérdeztem rá, ő sem mondott semmit. Strandoltunk, napoztunk, hajókáztunk apu csodajárgányával, bementünk a városba vásárolgatni, vacsorázni, sőt még egy szórakozó helyet is meglátogattunk.

-                     Gyere, táncolj velem. – tartotta felém kezét az asztalnál ülve.

-                     Lassúzni akarsz velem?

-                     Igen, miért?

-                     Le fogod taposni a lábujjaimat.

-                     Ez nem igaz. Oda fogok figyelni.

-                     Szeretem a becsiccsentett, bátor Billt.

-                     Akkor használd is ki.

Kézen fogva haladtunk a táncparkett kellős közepére, hogy kielégítsük Bill feltűnési viszketegségét is, és ott fonódtunk össze egy lassú szám erejéig.

Somewhere over the Rainbow…

Szeretem ezt a dalt. Átkulcsoltam karjaimat Bill nyaka körül és fejemet nyakába fúrtam.

-                     Nem maradhatnánk itt örökre?

-                     Jelenleg semmit sem tennék szívesebben. – felelt és megpuszilta arcomat.

Alig pár percet bírtam az ütemes lépkedést, rosszul lettem. Egyáltalán nem ittam sokat, talán fele annyit, mint Bill a ma este folyamán, de nem meglepődés volt, amit éreztem. Inkább megijedtem…

-                     Mi az?

-                     Nem érzem jól magam.

-                     Mit segítsek?

-                     Nem tudom Bill, ez… ez nem olyan rosszullét.

-                     Ezt hogy érted?

-                     Tegnap óta már érzem, hogy valami nincs rendben.

-                     Mond már, hogy mi bajod.

-                     Éreztem már ilyen rosszullétet. Nem egyszer. – néztem rémülten szemeibe.