29. rész. Nagy változás lesz

-         Negatív. – nézett rám kezében a teszttel csalódottan Bill.

-         Akkor végre hagyod, hogy rágyújtsak? – kérdeztem, de választ nem várva, már mentem is ki a teraszra.

Bill is kijött pár perc múlva és leült mellém.

-         Te megkönnyebbültél.

-         Meg. – feleltem.

-         De miért? Miért nem akartad?

-         Nem akartam erről beszélni.

-         Nekem mindent elmondhatsz.

-         Nem tudom mellém álltál-e volna, ha terhes vagyok.

-         Hogy érted?

-         Bill, én nem csak Tommal feküdtem le. – mondtam ki végül nehezen. – Tommal együtt voltunk Georg esküvője estéjén, de előtte két nappal…

-         Josh. – szakított félbe.

-         Igen.

-         Erre nem is gondoltam.

-         Én azonnal. És a tapasztalatokat figyelembe véve nagyobb az esély, hogy Josh ejtetett teherbe. Vagyis ejtett volna, ha ez a hülye teszt pozitív lenne.

Csak nézett maga elé, és én nem voltam biztos benne, hogy szeretnék a fejébe látni.

-         Melléd állnék. – jelentette ki pár néma perc után.

-         Ha Josh gyerekével lennék terhes?

-         Igen. A te babád lenne.

-         Haza akarok menni. – váltottam témát.

Most először éreztem azt, hogy eljött az idő.

-         Készen állsz?

-         Sosem leszek erre kész. De nem húzhatom a végtelenségig.

-         Azért én még reménykedtem, hogy meggondolod magad.

-         Tudom. És nagyon hálás vagyok, hogy mindennek ellenére itt voltál velem.

-         Akkor hazamegyünk. – sóhajtott.

-         Holnap.

-         Rendben.

-         Sajnálom. – fogtam meg a kezét.

Valahogy most őt sajnáltam a legjobban. Az ő szemében eddig reményt láttam, ami mostanra mérhetetlen szomorúsággá vált.

-         Most már viszont én szeretném, ha innánk.

-         Bill be akar rúgni?

-         Bill szeretné jól érezni magát és majd úgy emlékezni erre a hétre, hogy csak egy szimpla kis nyaralás volt a legjobb barátjával.

-         Szeretlek. – pusziltam arcon.

-         Én is téged.

Bill iszonyú tündér, mikor túllépi azt a bizonyos alkohol szintet. Összefüggéstelenül beszél, de azt bizony megállás nélkül. Dalolászik, hevesen gesztikulál és ezerrel pörög. Tök mindegy mennyire mélyre akar rángatni a depresszió, Bill magával ránt, vissza a felszínre és segít felejteni, ha örökre nem is, legalább egy pár felhőtlen órára.

A reptéren elváltunk. Azt mondta, majd hív, és nem akarja, hogy lerázzam, vagy eltűnjek a szeme elől. Megígértette velem, hogy bármi történik, ő lesz az, akit felhívok, ha szükségem van valakire.

Mikor hazaértem, azonnal tudtam, hogy Tom itthon járt. Egyenesen a hálóba mentem, és megtorpanva álltam hosszú percekig, mikor megláttam üresen tátongó ruhás szekrényét. Mindenét elvitte. Minden egyes ruhadarabját, a cipőktől kezdve a boxerein át, mindent. A laptopját, az összes telefonját és tartozékait, a fogkeféjét, borotváját, a dvd-ket, amiket magának vett, minden egyes saját holmiját. Mintha itt sem lett volna soha. Erre mondta Bill neki a telefonban, hogy ne csinálja?

Amik úgymond közösek, azok maradtak. A házasság alatt közösen beszerzett vagyontárgyak… mostantól így hívjuk majd őket. A tv-t, a bútorokat és mindent, ami a ház része. Ezekről majd tárgyaláson döntünk. Még bele sem gondoltam, mihez ragaszkodom, és mi az, amitől fájó szívvel, de megválok.

Akarva akaratlanul és is azon kezdtem gondolkodni, mik azok, amikre Tom mindenképp igényt fog tartani. És arra jutottam, ezeket mind viheti is. A házban sem maradok, ha ő akarja, itt élhet, majd én elmegyek valahová. Én nem fogok harcolni, nem fogok pereskedni vele, odáig nem akarok eljutni. Békésen szeretnék elválni, nem akarok szart dobálni, nem akarok még több sebet szerezni. Nem akarok belekeseredni, mint akkor anyu.

Jobb is, hogy nem vagyok terhes. Egy stresszes nő teste nem túl alkalmas egy magzat egészséges fejlődéséhez. És ha egyszer valaha lesz olyan szerencsém, hogy egy gyermeket hordhatok a szívem alatt, őt nem tehetem ki semmiféle kockázatnak. Nem vészelnék át még egy ilyen veszteséget. Nem élném túl.

A tervem az volt, hogy amint hazaérek, felhívom az ügyvédemet és megkérem, indítsa el a procedúrát, hogy minél előbb túl legyünk rajta. De most úgy döntöttem, napolom. Egy napon már nem múlik, és én ma már nem szeretnék ezzel foglalkozni.

Hogy mit csináltam helyette? Pakoltam. Behoztam a garázsból a dobozokat, összeraktam őket és nekiláttam pakolni. Bedobozolni az életemet. Amikre nem lesz már szükségem a következő pár napban, azt mind elraktam. Holnap reggel, nekilátok lakást keresni, és amint találok egy megfelelőt, átköltözöm, felkínálva a lehetőséget Tomnak, hogy ha akar, visszajöhet. Mindig is imádta ezt a házat, nem fosztom meg tőle.

Éjszakába nyúlóan csomagoltam, ragasztottam és filccel feliratoztam, de még akkor sem láttam igazán a végét.

Előttem a hétvége, majd beosztom a maradékot, legalább lesz valami, ami lefoglal.

Az egyedül alvás az elmúlt kicsivel kevesebb, mint két hétben, már egészen elviselhető volt. De nem a saját ágyunkban. Csak feküdtem az oldalamon és az életem szerelmének hitt férfi hűlt helyét bámultam.

Nagy változás lesz. És a változás nem feltétlen rossz. Valami újat hoz magával, ami ha nem is nyújt akkora boldogságot, mint amekkora szükséges a kellő egyensúlyhoz, legalább lehetőséget ad a tovább lépésre.

Nem tudom, mit tartogat a jövő Tom nélkül, de tudni akarom. Igen. Döntöttem és talán az volt a neheze. Eljutni odáig és kimondani a végét sokkal, de sokkal fájóbb volt, mint arra gondolni, hogy egy új esélyt kaptam egy boldogabb jövőre.