32. rész. Nem vagyok terhes!                                                                       

-         Szia. – vettem fel korán reggel csörgő telefonom.

-         Szia. – szólt bele Bill. – Felkeltettelek?

-         Már rég fent vagyok. Nehezen ment az alvás.

-         Hogy vagy?

-         Nem tudom. Nem vártam ezt a napot.

-         Túl lesztek rajta.

-         Az biztos.

-         És a rosszullétek?

-         Ma egész jól vagyok.

-         Szeretném, ha elmennél orvoshoz. Nem hiszem, hogy ez normális.

-         Rendben, el fogok menni, ne aggódj értem.

-         Könnyen beszélsz.

-         Bill, kérlek. Nagylány vagyok már.

-         Anyuval még mindig nem vagy hajlandó beszélni?

-         Te még mindig nem vagy hajlandó elmondani nekem, miről akar beszélni velem?

-         Megkért, hogy mondjam meg, hívd fel, ha úgy érzed.

-         Jól van. De most valahogy nem szeretnék ezzel foglalkozni.

-         Hányra mentek?

-         Tízre. Tom ott lesz?

-         Nem beszéltem vele tegnap reggel óta. De ha kell, én magam rángatom oda.

-         Kicsit ellentmondásos ez nekem.

-         Nem akarom ezt az egészet, de ti így döntöttetek. Úgyhogy segítek, azt remélve, hogy mindenkinek könnyebb lesz, ha vége van már.

-         Na jó, most leteszlek. Össze kell szednem magam, és úgy nem megy, ha közben veled beszélgetek erről.

-         Hívj, ha szükséged van rám.

-         Mindenképp.

-         Szeretlek.

-         Én is téged.

Hát eljött ez a nap is. Ma tízkor Tom, én és az ügyvédeink leülünk egy asztalhoz és azon leszünk, hogy minél hamarabb, minél kevesebb vitával elváljunk.

Nem láttam őt azóta a bizonyos beszélgetés óta és fogalmam sincs mit fogok érezni. Nem tudom, hogy fogom tartani magam.

Hárman már háromnegyed tízkor ott ültünk az ügyvédem irodájában, és mind Tomra vártunk. Iszonyú stresszes voltam, ahogy megállás nélkül bámultam az ajtót arra várva, hogy belépjen rajta a férjem. Hogy fog nézni rám? Hogy fog viselkedni velem? Meddig fog tartani ez az egész?

-         Jó napot. – lépett be negyed órás késéssel, nekem pedig kihagyott a szívem egy dobbanást és a torkomba azonnal gombóc gyűlt.

Kezet fogott az ügyvédemmel, majd a sajátjával és miután leült velem szembe, csak akkor nézett rám.

-         Szia. – köszönt és levette végre napszemüvegét.

Hatalmas karikák, fáradt tekintet, és még azt is megkockáztatom, hogy nem volt maximálisan józan.

-         Hogy vagy? – suttogta, míg ügyvédeink valami papír után kutakodtak.

-         Nem tudom, mit lehet erre válaszolni.

-         Bocs a késésért.

-         Te hogy vagy? – kérdeztem én is, de igazából fogalmam sem volt, miért is vagyok erre kíváncsi.

-         Két hete egyfolytában másnapos vagyok, és úgy érzem, az egész világ ellenem van.

Minek? Minek mond ilyet nekem? Lelkifurdalást akar kelteni?

-         Nos, hát akkor vágjunk is bele. – kért szót ügyvédem.

Émelyegtem. Hallgattam, amiket mond, de szavai elvesztek a szobában. Sípolt a fülem és éreztem, ahogy arcom hófehérré válik.

-         Elnézést. – álltam fel az utolsó pillanatban és kitolva magam alól székemet, futólépésben igyekeztem a mosdó felé.

Időben érkeztem és a földön guggolva láttam viszont a toalettben a reggelinek szánt müzli szeletem.

Ez már nem játék. Egy hete küzdök a rosszullétekkel, és most először nem tudtam visszatartani sem a szűnni nem akaró hányingerem. Igaza van Billnek, el kell mennem az orvosomhoz.

-         Jól vagy? – jelent meg mögöttem Tom.

-         Nem igazán. – próbáltam ügyetlenül felállni, ő pedig elkapta a karomat és felsegített.

-         Megoldom egyedül. – húztam ki karomat kezéből és a mosdó felé igyekeztem.

Megmostam az arcomat, kiöblítettem a számat és épp egy törölközőért nyúltam, mikor Tom megelőzött.

Elvettem tőle és megtörölköztem.

-         Mi bajod? – faggatott.

-         Nem tudom. Gondolom a stressz és a meleg.

-         Mióta tart?

-         Mi az hogy mióta tart? Öt perccel ezelőtt óta.

-         Nem vagy meglepődve. Nem ez az első ilyen.

-         Baromi szemfüles vagy ma.

A szemébe néztem, hátha egy pillantással bocsánatot tudok kérni viselkedésemért, ő pedig ujjaival számolgatva merengett.

-         Nem vagyok terhes. – szakítottam félbe dühösen.

-         Honnan tudod?

-         Csináltunk tesztet.

-         Csináltatok?

-         Billel. Olaszországban.

-         Te már Olaszországban is szarul voltál, és még nem mentél el orvoshoz? Miért nem lepődök meg ezen?

-         Kérlek, ne piszkálj. Most ne. Menjünk vissza és essünk túl rajta.

-         Dehogy megyünk. – vette elő a telefonját.

-         Mire készülsz?

-         Felhívom a nőgyógyászod, és azonnal odamegyünk.

-         Nem megyek veled sehova. – közöltem, amint megláttam egy halvány rózsaszín rúzsfoltot fehér inge nyakán. – Ne akarj gondoskodni rólam!

Mit sem törődve ellenkezésemmel már le is beszélte személyesen a nőgyógyászommal az időpontot, miután bunkó mód viselkedett az asszisztensével.

-         Na induljunk.

-         Nem!

-         Na ne játszadozz velem. Tudni akarom, mi van veled.

-         Mert?

-         Mert ha terhes vagy, akkor igenis közöm van hozzá. Még akkor is, ha rám erőlteted ezt az egész bohóckodást itt.

-         Nem vagyok terhes.

-         Oké nagyokos. Azért én tőle akarom hallani.

-         Fogalmad sincs mennyire örülök, hogy elválok tőled. – feleltem dacosan, majd elhagytam a mosdót.

Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Beparancsolt a kocsijába és meg sem állt a rendelőig. Percekig harcoltunk a parkolóban… ő be akart jönni velem, én pedig mindenképp nélküle akartam bemenni. Persze, hogy ezt a csatát is elvesztettem. Soha egyet nem nyertem meg vele szemben még.