" Azt mondják, hogy minden emberben rejtőzik egy regény. Nos, én számos emberrel találkoztam, akiben még egy novella, sőt, egyetlen ép mondat se rejtőzött. " /Irvin Shaw/

Másnap reggel megint a telefonom ébresztett. Ki kéne már kapcsolni éjszakára.

Kihalásztam a párnám alól, majd ki is nyomtam azonnal. Nagyot sóhajtva fordultam másik oldalamra, majd újra aludni akartam... Persze a hajnali zaklatóm nem adta fel...

- Mondjad, mi ilyen sürgős? - vettem fel dühösen

- Marcus vagyok. - szólt bele

Főnök.

- Hupsz. Elnézést. - ültem fel az ágyban rémülten

- Elnézem. De csak mert reggel van és be kéne jönnöd a kávézóba.

- Csak én emlékszem úgy, hogy két hét szabadságot vettem ki? - kérdeztem színpadiasan

- Lydia beteg lett. Szükség van rád.

- A szüleimnél vagyok Hannoverben. Úgy terveztem itt töltök egy kis időt.

- Tényleg kis idő lett. - gúnyolódott - A délutáni műszakot te viszed. Ne késs.

- De...

Válaszomat meg se várta. Letette. Csupán csak ütemes sípolás emlékeztetett arra, hogy beszéltem vele.

Nagyon jól ismertem már magamat. Ha azonnal elkezdtem volna készülődni, akkor sem valószínű, hogy elérem a déli vonatot. Viszont ha mégis sikerülne, akkor biztosan nem érek be az egy órakor kezdődő délutáni műszakra. Csodálatos...

Mérgesen keltem ki az ágyból, majd a fürdőbe vettem az irányt. Fogat mostam, hajat vasaltam, majd felöltöztem. Összedobáltam a szétpakolt holmimat, s lementem a konyhába. Peter és Frid éppen kávéztak.

- Már fel is keltél? - kérdezte kedvesen nővérem

- Haza kell utaznom... Lydia beteg lett, így nekem kell helyettesíteni... Nagyon unom már Marcus parancsolgatását...

A vonaton ültem. Egy órával az indulás előtt kimentem az állomásra, biztos, ami biztos. Így sikerült elérnem. Az út nagyon unalmas volt, és az sem segített, hogy bennem volt a tudat, nyugodtan pihenhetnék a szüleimnél...

Két órás késéssel sikerült megérkeznem Berlinben. A holmimat még hazavittem, mondván Marcus úgy is kicsinál, akkor hát nem mindegy?!

- Libby. Hol voltál? Két órát késtél! - kezdett azonnal kiabálni velem, amint beléptem

- Hannover - Berlin távolsága nem épp rövid. Egy. Kettő, örüljön, hogy egyáltalán bejövök a szabadnapomon. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót - Három. Amíg én normálisan beszélek önnel, elvárom, hogy maga is azt tegye.

Először csak hebegett - habogott össze vissza, majd kipréselt magából néhány szót.

- Takarodj dolgozni. - hagyott is magamra

- Bunkó... - morogtam

Forrott a vérem. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Mármint, gondolhatta, hogy nem érek ide egy óra alatt. Gratulálok hozzá. Igazán sok tudással rendelkezhet.

- Szia. - zavarta meg a töprengésemet, egy édesen csengő hang

Ránéztem. Tudtam, hogy az a srác lesz...

- Szia. - köszöntem elcsukló hangon

Szánalmasan viselkedem. Elalélok a látványától is. Mi lenne, ha hozzám is érne?

- Kérhetek egy kávét? - mosolygott rám

Némán bólintottam.

Pár perc múlva, és egy kis bénázás után leraktam elé.

- Köszi.

- Két cukorral kérted ugye?

- Nem mondtam semmit. - mosolygott még mindig - Megjegyezted múltkorról.

- Igen... valószínű.

Az arcom a vörös minden árnyalatát felvette, kivert a víz, s legszívesebben elszaladtam volna.

- Libby. Ne enyelegj, ha kérhetlek. Elvégre ez a munkahelyed. - lépett ki az irodájából Marcus

- Nem enyelgek. Dolgozom.

- Most el kell mennem. - kezdte, nem is törődve azzal, amit mondtam - Ma te zársz be. - mondta, majd elviharzott

Megforgattam szemeimet, majd megfogva a kis noteszt és kisétáltam az ötös asztalhoz.

- Sziasztok. Mit hozhatok? - kérdeztem a három, nagyjából velem egykorú fiúktól

- Hm. Szívesen kipróbálnálak. - vigyorgott rám kajánul az egyik

- Josh. Megrémíted szegény lányt. Előbb körül kell rajongani. - röhögött a másik

- Tehát nem kértek semmit. Helyes. Viszont akkor menjetek innen. - búcsúztam ily módon, majd otthagyta a hangosan kacagó bagázst

A pultra csaptam a noteszt, majd egy székre rogytam.

- Jól vagy? - kérdezte kávéját kortyolgatva az elbűvölő srác

- Dühös vagyok. A főnököm semmibe vesz, akik pedig kinn vannak, könnyűvérűnek képzelnek. Szép...

Édesen elmosolyodott panaszkodásomon. Furán csillogott a szem, érdekelte őt össze - vissza fecsegésem.

- Bill vagyok. Bill Kaulitz. - nyújtott kezet

- Libby Hauff. - viszonoztam gesztusát

Bőre nagyon puha volt. Szorítása lágy, de mégis határozott. Tökéletes pasi...