34. rész. Nem vagyok egyedül.

A mai napomnak a válásomról kellett volna szólnia. Nekem már rég elterelődtek a gondolataim, már rég nem foglalkoztatott, sőt nem is nagyon jutott eszembe. De rajtam, Tomon és Billen kívül senki nem tudta még, hogy mi történt reggel óta.

Így a telefonom folyvást csörgött, amint végre Billtől el tudtam köszönni vita és kellemetlen végszó nélkül.

Előbb anyu hívott…

-         Szia édesem.

-         Szia anyu.

-         Rossz kedved van.

-         Mitől lenne jó?

-         Milyen volt? Hogy viselkedett?

-         Ahogy szokott. Nem történt semmi extra.

-         Az én lányommal? – gúnyolódott. – Nem létezik.

-         Na jó anyu, ez a nap baromi hosszú volt és egyáltalán nem érzem magam kompatibilisnek egy beszélgetéshez.

-         Akkor holnap reggel, ha kialszod magad, felhívsz és megbeszéljük.

-         Köszi anyu. Ezért most nagyon hálás vagyok.

-         Jaj kincsem, nem szeretem, ha ilyennek hallom a hangod. Odamennék ápolgatni a lelked.

-         Nem szükséges anyu. Megoldom ezt majd egyedül is valahogy.

-         Biztos?

-         Tuti.

-         Akkor várom a hívásod.

-         Rendben.

-         Jó légy.

-         És anyu.

-         Igen?

-         Szeretlek. Fogalmam sincs, hogy voltál képes egyedül végigcsinálni velem az egészet, de köszönöm.

-         Ha ilyeneket mondasz, autóba ülök, és nem rázol le.

-         Majd holnap.

-         Jól van édesem.

-         Szia anyu. – tettem is le a telefont, és reménykedtem benne, hogy nem hallotta hangom elcsuklását.

Vettem pár mély levegőt, próbáltam magamhoz térni, legyőzni a sírást, és már újra csöngött a telefon.

Apu…

-         Igen? – vettem fel.

-         Most hívott az ügyvéded. Elmondta, hogy leléptetek, ahogy elkezdődött volna a megbeszélés, majd Tom közölte vele, hogy válás lefújva. Ja és hozzá tette a maga stílusos módján, hogy így jártatok vérszívók, nem rajtunk fogtok meggazdagodni. Azt hiszem, szó szerint idéztem.

-         Ne haragudj apu, fogalmam nem volt arról, hogy ezt mondja nekik.

-         Mégis mi történt?

-         Rosszul lettem és Tom elvitt a dokimhoz. Én kértem meg, hogy szóljon az ügyvédeknek, amíg én kimegyek a kocsihoz.

-         És mi bajod? Miért lettél rosszul?

-         Nem szeretnék beszélni róla.

-         Még jó hogy az apád vagyok, és nem kell mindig azzal foglalkoznom, hogy mit szeretnél és mit nem.

-         Terhes vagyok. – böktem ki végül és elsírtam magam.

-         Tessék? Édesem ezt komolyan mondod?

-         Apu fogalmam sincs, mit tegyek. – közöltem és biztos voltam benne, hogy nem igazán érti, amit mondok.

-         Na jó, hol vagy? Odamegyek.

-         Itthon. De nem kell jönnöd. Összeszedem magam, csak ne beszéljünk róla.

-         Terhes vagy és ne beszéljünk róla? Most mi lesz, együtt maradtok?

-         Ez nem változtat semmin.

-         Helyes. Tarts ki a döntésed mellett.

-         Apu kérlek, ne most.

-         Anyád mit szólt?

-         Még nem voltam képes elmondani neki. Úgyhogy légy szíves te se.

-         Lakat a számon.

-         Tegyük most le, rendben?

-         Szó sem lehet róla. Nem hagyom az egyetlen lányomat magára, mikor szüksége van rám.

-         Nyugalomra van szükségem és tiszta fejjel való gondolkodásra.

-         Ugye megtartod?

-         Amíg meg tudom. – csuklott újra el a hangom.

-         Nem lesz baj kicsim. Meglátod, minden rendben lesz.

-         Bár meg tudnád ígérni.

-         Vigyázunk rád, kerüljük a stresszt és…

-         Stressz. – ismételtem vissza azt a bizonyos szót. – Fogalmam sincs, milyen lehet anélkül élni.

-         Majd én beszélek Tommal.

-         Dehogy beszélsz, még csak az kéne. Majd én megoldom.

-         Kicsim, figyelj ide…

-         Lya becsörög, át kell vennem.

-         Le fogsz nyomni, majd őt is.

-         Apu légy szíves.

-         Holnap velem ebédelsz kisasszony és nincs kifogás.

-         Jó.

-         Délben ott vagyok nálad és elviszlek a kedvenc helyedre.

-         Jó.

-         Szedd össze magad, és ne komplikálj túl semmit.

-         Oké.

-         Szia kicsim.

-         Szia. – tettem végre le.

Igaza volt. Ahogy kinyomtam őt, Lya hívását is elutasítottam és azzal a lendülettel ki is kapcsoltam a telefonom. Számítottam rá, hogy fél órán belül rámtöri az ajtót, de azért reménykedtem benne, hogy tudja, most egyedül akarok lenni. Egy jó barátnő megérzi és átérzi az ilyet. Legutóbb itt volt mellettem, tűrte a szótlanságom és némán biztosított támogatása felől. Most pedig majd kivárja, míg hajlandó vagyok beszélni a ma történtekről. A válásomról…

Az ágyban fekve félve tettem kezemet a hasamra. Nem éreztem, hogy bent van, nem lesz látványos még egy darabig, de a tudat maga mindent felülmúl. Odabent fejlődik egy szervezet és nekem egyetlen dolgom van, vigyázni rá. És azt hiszem egyetlen megoldás, egyetlen járható út van ennek fenntartásához…

Reggel ahogy bekapcsoltam a telefonom, sorra jöttek az üzenetek. Sms-ek és hívásértesítők. Lya, Bill és a legtöbbször Tom keresett.

„Na jó, ma leráztál, de holnap válást feledtető bulizni viszem a legjobb barátnőmet. Nincs apelláta, ne keress kifogást… csak te, én a kedvenc rucink és tömérdek mennyiségű drága pezsgő ;) szeretlek!”

„Tudom, hogy sokszor sok vagyok, és túlzásba esem azt illetően, hogy mennyi beleszólásom van az életedbe. De a része akarok lenni, és szeretném, ha engednéd, még akkor is, ha idegesítő vagyok. De pont ezt szereted bennem, nem? J Jó éjt tündérem!” – írta ezt Lya után pár perccel Bill is.

Tom hívásértesítői sorakoztak a többi alatt, és ahogy nyitottam meg őket, szinte rettegtem egy üzenettől, amit esetleg ő fogalmazott nekem. Szerencsére nem így történt. Sosem volt az az sms-ezgető típus.

Tudtam, hogy ma anyuval és apuval is találkoznom és beszélnem kell, de valahogy még nem voltam rá felkészülve.

Kitotyogtam a mamuszomban a konyhába, elkortyoltam egy kávét, míg megkerestem rég használt sütis szakácskönyvemet, majd elővéve a hozzávalókat, neki láttam sütni. Hogy mit? Ilyenkor mindegy. Bármit, több félét, finomat… időtöltésnek és feszültség levezetésnek sem utolsó.