35. rész. Hogy tehetted ezt?

-         Micsoda illatok. – jelent meg hirtelen a konyhában mögöttem Tom, én pedig azzal a lendülettel ki is ejtettem a kezemből az épp elkészült forró csokis muffinokat.

-         Basszus!

-         Hagyd, majd én felszedem. – guggolt is le értük megelőzve engem.

-         Ne félts! – szóltam rá és én is leguggoltam.

-         Azért haragszol most rám, mert terhes vagy, vagy amiatt a rúzsfolt miatt, amit egyébként meg tudok magyarázni?

-         Nem érdekel! – hajítottam dühösen a kukába a kezemben lévő sütiket és felálltam.

-         Tudtam, hogy sütni fogsz. – mosolyodta el magát.

-         Hogy jöttél be?

-         Még mindig van kulcsom.

-         A lehető leghamarabb elköltözöm innen.

-         Szó sem lehet róla. – állt fel végre ő is és bedobta a tálcát a mosogatóba. – Itt maradsz. Itt maradtok.

-         Már hogy maradnék?

-         Egész egyszerűen. Nem hagyom, hogy a gyerekem anyja albérletben lakjon egy zsúfolt lakóparkban.

-         Tom, én…

-         Nem. – vágott közbe és átkarolta derekamat. – Hazajövök, és rendbe rakjuk, amit elcsesztünk.

-         Kérlek, ne csináld ezt. – suttogtam karjai közt elgyengülve.

-         De miért? Hát nem ezt akartuk?

-         Ettől nem jön rendbe semmi. – bontakoztam ki, erőt véve magamon. – Én vigyázni akarok rá, és úgy nem megy, hogy veled harcolok nap mint nap.

-         Én pedig vigyázni akarok rátok. Nem zárhatsz ki.

-         Tom, tegnap még válni akartunk.

-         Gondolom az már lefújva.

-         Nem értelek. Tényleg azt hiszed, hogy elfelejtünk mindent a baba miatt?

-         Azon leszünk. Nem akarlak elveszíteni. Soha nem is akartalak. Belekényszerítettél ebbe a helyzetbe, és csakis azért mentem bele, mert úgy láttam, hogy neked tényleg jobb lesz.

-         És mi változott?

-         Hülye kérdés kicsim. – közölte ismét mosolyogva és tenyerét óvatosan a hasamra tette. – Ez a mi gyerekünk és nincs az az isten, hogy elveszítsük őt is.

Ez a mi gyerekünk… ahogy ezt kimondta, görcsbe rándult a gyomrom. Annyira küzdött, annyira harcolt, annyira őszinte volt. Nem törhetem össze, nem vagyok elég erős hozzá, hogy kimondjam az igazságot.

-         Nem tudom, hogy ez nekem menni fog-e.

-         Egy próbát ne mond, hogy nem ér meg. Hiányoztál. Fogalmad sincs mennyire. – tett őszinte vallomást és kezét gyengéden állam alá téve irányította arcomat az övé felé.

A szemembe nézett, tekintetével bizonygatva, mennyire komolyan akarja ezt, és csak utána csókolt meg.

Könny gyűlt a szemembe, miközben ő ajkaimat ízlelgette, és amint az első kis könnycsepp kibuggyant, utat törve magának szempilláimon, végigfolyt arcomon… elvesztem. Elvesztem abban a csókban, én is csatlakoztam, viszonoztam.

-         Na ugye. – közölte, ahogy elváltak ajkaink. – Menni fog ez.

Nem voltam képes vallomásra. Feltörő emlékeim újra összezavarták a fejemben lévő gondolataim kavalkádját.

Tom dolgozik, én pedig ismét nem bírtam magammal. Akármennyire is ellenkezik és próbál lebeszélni róla, én minden egyes nap találok valami újat Bianca szobájába. Így esett, hogy ma reggeli nagybevásárlásom alatt rábukkantam a leggyönyörűbb, legtökéletesebb díszre.

Hazaérve, azonnal leraktam a szatyraimat, elővettem a kis játékot és egyenesen a gyerek szoba felé vettem az irányt. Tudom, hogy Tom rossz előjelnek veszi és túlzott előrehaladásnak, de őt is elkapta a hév. A szoba már teljesen berendezve várja a kislányunkat és nem egy bútort maga Tom nézett ki és hozott haza.

A kiságy fölé akasztottam fel a kis színes, altatódalt zengő díszt. Erre fog majd édes álomba merülni az én kicsi lányom.

Bár már itt lenne. Rettegek a szüléstől, a fájdalomtól, de azt már hónapok óta tudom, hogy mindent megér az, ha majd végre a karjaim közt tarthatom őt. Annyira szeretem már most. Tudni akarom már, hogy fog kinézni, milyen lesz az első mosolya, a haja és a szeme színe. Melyikünkre miben fog majd hasonlítani, mi lesz az első szava. Ezekért az apró dolgokért érdemes élni.

Éreztem már hasonló fájdalmakat az utóbbi pár hétben, és ezúttal is lefekvésre kényszeríttet. A hasamba nyilal váratlan helyzetekben, minden előjel nélkül egy hosszú ideig szűnni nem akaró fájdalom. Nem beszéltem még erről senkinek, úgy tekintek rá, hogy normális dolog lehet ekkora hassal, alig egy hónappal a szülés előtt. Biztosan csak mocorog türelmetlenül odabent.

Ez most más volt. Éreztem az első pár perc után. Sorra éreztem egymás után több pontból is azt a rettentő fájdalmat. Seperc alatt belázasodtam és borzasztó émelygés jött rám.

Felültem és a telefonomért nyúltam. Azonnal a nőgyógyászom számát tárcsáztam, és amint elmondtam neki pontosan mit is érzek, egy mentőt küldött értem.

A hangjából kiéreztem azt az ijedtséget, amire most egyáltalán nem volt szükségem. Mi történik velem? Mi ez az egész? Édes kicsi lányom, nem lesz semmi baj…

-         Szia kicsim. – vette fel férjem a telefonját.

-         Valami baj van. – sírtam el magam.

-         Hogy érted, hogy valami baj van, mi történt? – kérdezte azonnal, én pedig csak sírtam. – Szólalj már meg!

-         Nagyon fáj és dr. Schulz most küldött értem egy mentőt.

-         De mit csináltál? Mi történt?

-         Én… én semmit.

-         Na jó. Azonnal indulok, ott leszek a kórházban. Tarts ki kicsim, nem lesz baj! – bíztatott pánikkal a hangjában. – Itt vagy?

-         Igen. – feleltem bólogatva.

-         Csak lélegezz mélyeket és próbálj megnyugodni.

A mentő hamar megérkezett. Magánklinikáról van szó, és ők nem játszanak az idővel. A mentősök azonnal hordágyra segítettek és amint beraktak az autóba, maszkot tettek az arcomra, hogy azon keresztül lélegezzek.

Dr. Schulz kérdezgetett, miközben az ultrahang felé toltak… milyen fájdalmat érzek, pontosan hol érzem, mióta jelentkeznek hasonló fájdalmak. Nehézkesen feleltem kérdéseire, és közben egyre távolabb éreztem magam a külvilágtól. Elájultam…

Mikor felébredtem, karomból infúzió lógott, mellkasomban ütemesen dobogó szívem hangját egy gép sípolva visszhangozta.

Azonnal megéreztem azt az ürességet… Tudtam, hogy már nincs bennem, nem éreztem a jelenlétét.

Ütközésig nyomtam hisztérikusan az ápolónő segítségét kérő jelzőgombot, mire azonnal két ápolónő és az orvosom rontott be az ajtón.

Dr. Schulz megvizsgálta a rám kötött szerkezetet, mit sem törődve kérdéseimmel.

Mikor úgy kezdte a mondatát, sajnálja… összeomlottam. Kétségbeesve ordítottam, míg be nem adtak nekem valami nyugtatót, ami szinte azonnal fejbe vágott. Csendesen sírtam tovább, és semmi másra nem vágytam, csakis Tomra. Látni akartam őt, át akartam ölelni, vele akartam lenni.

De nem jött. Elaludtam magányosan a bennem dolgozó nyugtató hatására, és mikor órák múlva újra magamhoz tértem, már ott volt mellettem. Állt és nézte, ahogy gyengén nyitogatom szemeimet.

-         Elvesztettem. – nyúltam kezéért újra mardosó könnyeimmel küzdve, de ő elrántotta a kezét.

-         Miért? Miért nem mondtad, hogy fájdalmaid vannak? Miért titkoltad el előlem? Hogy hagyhattad ezt? – sorolta szemrehányó kérdéseit dühösen.

Olyan düh volt a tekintetében, amihez hasonlót még nem láttam.

-         Én… én azt hittem…

-         Hogy ez normális? Hogy nem kell elmenni az orvoshoz? Hogy nem kell velem megosztanod? Elvesztetted a gyerekünket! – rivallt rám.

-         Kérlek! – könyörögtem neki elcsukló hangon.

-         Hogy tehetted ezt? – hitetlenkedett lehajtott fejjel suttogva és amint újra szemeimbe nézett, megláttam, ahogy egy hatalmas könny buggyan ki szeméből. – Hogy tehetted ezt? – ismételte.

Erőtlenül küzdöttem fel magam az ágyban és végre elértem a kezét, amit jó erősen meg is szorítottam.

Lassan lépett közelebb hozzám, fejét vállam hajlatába fúrta és zokogni kezdett.

Ott sírtunk szorosan összeölelkezve és tudtuk, ezt a fájdalmat senki nem értheti meg… még mi sem fogtuk fel igazán, mit is vesztettünk el.