39. rész. Újra élni a mézesheteket…

Egy kollégája jöhetett be az irodába, tisztán hallottam a zajlott párbeszédet:

-         Üdv újra itt haver.

-         Hello. – köszönt neki vissza Tom.

-         Gondoltam megkérdem, minden rendben van-e. Szükséged van valamire? Akár egy esti búfelejtő piálásra a srácokkal?

-         Nem tudom haver. Ma inkább nem. De azért kössz, máskor még pótoljuk.

-         Rendben. Na megyek is. Csak csörögj rám, ha kell valami.

-         Oké. Kössz.

-         Szia.

-         Hello. – búcsúzott Tom, és amint kollégája kiment az irodából, újra hozzám szólt. – Na itt is vagyok.

-         Te nem vagy ép.

-         Ne már. Tudod mennyi munkát átvállalnak? Nem beszélve a rengeteg aprósütiről, amit a szánakozó feleségek küldtek nekem.

-         Na jó, nekem mennem kell. Valakinek dolgozni is kell ebben a családban.

-         Igyekezzél haza.

-         Hívlak, ha indulok.

-         Rendben. Puszi.

-         Pussz.

Eszem ágában nem volt dolgozni… és hagyni sem, hogy Tom sajnáltassa magát. Összekötni a kellemeset a hasznossal a mi házasságunkban eddig mindig is jól működött. Hát most is megoldom.

Szóltam Anettenek, hogy eltűnök egy pár órára, de sietek vissza, kocsiba ültem, elmentem az egyik legjobb kínai étterembe, ahol vettem párat Tom kedvenc algába tekert rizses, zöldséges, nyershalas sushijai közül és irány a munkahelye.

Ahogy kiléptem a liftből és az általam már ismert kollégái megláttak, mind meredten bámultak rám. Biztosan volt, aki azt hitte, rosszul lát, de akadt olyan is, aki attól tartott, itt most egy kellemetlen jelenetnek lesznek szem és fültanúi.

-         Szia. – léptem oda Alexhez az egyik barátjához.

-         Viki. Szia.

-         Tom, az irodájában van?

-         Ő… igen. Szóljak neki, hogy keresed?

-         Meglepem inkább. – emeltem jól látható magasságba az étterem logójával ellátott zacskót.

Nem törődtem összezavarodott tekintetével, inkább tovább lépdeltem Tom irodája felé, ahol pár határozott kopogással vártam bebocsátásra.

-         Gyere. – szólt ki egyhangúan, én pedig megmosolyogtam szánalmas önsajnáltatását.

-         A férjemet keresem. – köszöntem, amint benyitottam.

-         De genyó vagy. – vigyorgott, felállt és odasétált hozzám. – Mondtam, hogy nem fogja bírni nélkülem. – szólt a minket bámuló, asztalukból majd kieső férfiaknak és becsukta az ajtót.

-         Megcsókolsz már végre?

-         Naná. – húzott magához és karjait átkulcsolva derekamon szenvedélyes köszöntő csókkal üdvözölt.

-         Hoztam neked enni. – közöltem, amint elváltak ajkaink, majd újra megcsókoltam.

-         Na jó, azt most hagyjuk ki. – falta tovább ajkaimat, majd belecsókolt vállam hajlatába. – Egy pillanat. – állt meg hirtelen, elengedett, majd mindkét hatalmas, az iroda többi dolgozójára néző ablak reluxáit lehúzta gondosan.

A vitáinkat rendszerint heves békülés követte. Általában szexszel vezettük le a feszültséget. Ez a mostani egy hosszan elnyúló mosolyszünet volt, így a békülés kielégítő és extázisba ejtő időszaka is hosszabb lesz. Mintha újra élnénk a mézes heteket… fantasztikus érzés.

Egy óra múlva hagytam el az irodáját, mint aki jól végezte dolgát, és visszatértem az enyémbe.

-         Na végre baba! – szólt rám szigorúan telefonomon keresztül Lya.

-         Tomnál voltam és itt hagytam a mobilom, ne haragudj.

-         Tudod milyen érzésem van?

-         Hallgatlak.

-         Mintha álmodtam volna az egész szarságot.

-         Nekem is. Úgyhogy ne húzd le a kedvem, légy szíves.

-         Este nálad van, közli velem, hogy terhes vagy és nem váltok el, majd leráztok és most is az ő irodájából jössz. Napközben, munkaidőben nem nehéz kitalálni, mit műveltetek.

-         Lya én most annyira boldog vagyok, hogy nem tudom szavakkal kifejezni.

-         Én is. – vallotta be. – Fogalmad sincs, milyen érzés nekem téged újra így hallani.

-         Ez most úgy hangzott, mintha a barátnőm lennél. – mosolyodtam el magam.

-         De semmiért nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni a férjedtől. Csupán hagyom, hogy tiszta lappal indítson nálam, és majd meglátom, mennyire állja meg a helyét.

-         Na jól van, most leteszlek, egy rakás melóm van, és úgy tudom, ma vendégeink lesznek.

-         Fura lesz újra így együtt, négyen.

-         Valahogy még sem. Annyira boldog vagyok, hogy egyáltalán nem érek rá elgondolkodni, hogyan fordult minden újra jóra.

-         Ne is gondolkodj. Nem emlékszem olyan esetre, mikor jól sült volna el.

-         Na szia.

-         Hello baby. – tette le nevetve a telefont.