-         1 –

Futólépésben igyekeztem hazafelé a szakadó esőben. A hatalmas cseppek egy szempillantás alatt áztattak el tetőtől talpig, ruháim rám nehezedtek, hajamból patakokban folyt a víz. Átkoztam azt a pillanatot, mikor reggel úgy döntöttem, a szép napsütésben inkább gyalog vágok neki a napnak. Az a szép kis park, amin átvezet az út a házam és a munkahelyem között annyira feldobja a lelkem ilyenkor. Olyankor, mikor nem szakad az eső…

Gondolataimba merülve, duzzogva róttam az utamat, amikor egy alak a semmiből előtűnve nekem jött. A lendülettől kis híján hanyatt vágódtam, de az utolsó pillanatban megnyertem az egyensúlyommal vívott csatát és talpon maradtam.

-         Bocs, ne haragudj. – szabadkozott egy kedves férfihang, nekem pedig eszembe se jutott még ránézni sem.

Leguggoltam inkább, hogy összeszedjem szanaszét szóródott, pocsolyákban landolt holmim.

-         Szép volt. – dünnyögtem idegesen.

-         Sajnálom, nem láttalak. – guggolt le velem szemben és nekilátott felkapkodni ő is papírjaimat és táskám tartalmát.

Felemeltem a fejem és valahogy azonnal a szemét találtam meg. Mintha oda vonzott volna valami belső kényszer. Ugyanúgy elázott ő is, mint én, és ő sem élvezte túlzottan.

-         Sajnálom. – adta kezembe összeszedett dolgaimat újra bocsánatot kérve.

-         Nem tudom, mit lehet erre mondani. Előfordul?

Elmosolyodta magát, levette a jelet, hogy nem haragszom rá, és mintha megkönnyebbült volna ettől még akkor is, ha két totál idegen vagyunk egymás számára.

-         Nos. – álltam fel és körül néztem.

Akármilyen nevetséges, hirtelen nem tudtam, merre is kell tovább indulnom.

-         Itt áll a kocsim az út túloldalán, elvihetlek kárpótlás gyanánt?

Ő is felállt és tarkóját vakargatva próbált megoldásra bukkanni, amivel kiengesztelhet.

-         Ugyan. Csak összevizezném az ülésedet. És különben is, öt perc múlva már otthon is vagyok, ha csak újra össze nem futunk.

-         Ígérem, ma már nem keresztezem az utad.

-         Köszönöm. És ha nem haragszol, én most megyek, úgy érzem, mintha már a bőröm is átázott volna.

-         Persze persze, menj csak. – állt el az utamból.

-         Örültem. – mosolyogtam rá és már haladtam is tovább a megtalált helyes irányba.

Amíg a park bejáratához értem, ki is tartott ez a mosoly. Helyes srác volt, olyas fajta, aki elveszi az eszed, ha nem vigyázol, letolja a bugyid rólad, ha nem vagy túl szemfüles és rabul ejt egy életre, ha nem sikerül felül kerekedned a belső hangon, ami azt diktálja, ő a tökéletes pasi számodra.

Egy bólogatással intézem el magamban ezt a kis gondolatmenetet, majd hirtelen lépteket véltem hallani a hátam mögül. Először arra gondoltam, én is hasonló benyomást keltettem, így most utánam jön, magáévá tenni a telefonszámomat. Lassítottam a lépteimen, hagyva, hogy utolérjen… összerezzentem. Minimum két ember lépteit hallottam, ahogy kicsit az enyémek elcsendesültek. Nem vagyok ijedős típus, de sötét van, egyedül vagyok, egy park közepe felé sietek szakadó esőben, és különben is, ki az az idióta rajtam kívül, aki ilyenkor sétál itt?

Sietősre fogtam, reménykedtem, hogy minél előbb kijutok oda, ahol a villanypóznák fénysugara kissé biztonságosabbá teszi számomra a hazautat, de valahogy egyre távolibbnak tűnt a cél. Nem úgy, mint a követőim… egyre közeledtek, mikor már hátra mertem nézni. Két ballonkabátos, napszemüveges, kopasz, jól megtermett pasas járt a nyomomban.

Levegőt venni is féltem abban a pillanatban. Tudtam, nyilván való volt, hogy engem követnek. Napszemüveg ilyen időben? Ha más nem, ez elárult mindent.

Rettegtem. Rettegtem attól a pillanattól, amikor elkapnak. Addig vagyok biztonságban, míg el nem kezdek rohanni. Ez a filmekben beválik, azt hiszem. Vagy rohanjak sikítozva segítségért? Hát ha lehet, a leghülyébb megoldást szülte az én értelmes elmém…

Megálltam és feléjük fordultam.

-         Mit akarnak tőlem? – kérdeztem rá kerek perec. – Kik maguk?

-         A mumus. – nevetett az egyik, majd két lépés után megragadta a karomat.

Na most jött a sikítás, ahogy a torkomon kifért.

-         Csssst kislány. – tapasztotta gusztustalan óriási tenyerét a másik az arcomra, így a rémülettől kicsordult könnyeim az ő kezén folytak tovább.

A táskámban kotorásztam szabad kezemmel, ahogy bevillant, hogy apu még hónapokkal ezelőtt rám bízott egy paprika sprayt az ilyen helyzetekre. Az ilyen helyzetekre, amit csak egy szülő tud elképzelni… A lány? Dehogy. Nevet az apján, ahogy azt én is tettem, de hogy megnyugodjon, mégis csak berejtettem a többi kacat közé a táskám aljára. Szeretlek apu.

Ahogy megfogtam, szinte megkönnyebbültem. Némi biztonságot adott, hogy most szőhetek egy nevetséges és halva született tervet, de legalább nem adom magam olyan könnyen.

Magyarázták, hogy most velük kell mennem, lekurváztak és olyan szavakkal illettek, amit gusztustalannak véltem az ő szájukból hallani, de annyira koncentráltam, hogy még csak felfogni sem tudtam mindent.

Óvatosan húztam elő a kis fegyverem, én innentől gyorsan zajlottak az események. Az arcomat fogva tartó állat szemébe fújtam egy határozott mozdulattal, majd tökön rúgtam, miközben kiszabadultam a karomat fogó állat elgyengült szorításából és futásnak eredtem.

Az utolsó emlékem, hogy elkapnak, és egy ököl lendül az arcom felé.