-2-

Sajgó arccal ébredeztem, szemeimet lassan nyitogatva próbáltam rájönni, mi ez az érzés, ami kavarog bennem. Már a plafont meglátva tudtam, nem otthon vagyok. Óvatosan néztem körbe, de nem láttam semmit, csak üres falakat… ablak nélküli falakat. Karomat a fejemhez emeltem, hogy megnézzem, mennyi az idő, de az órám nem volt rajtam. Ahogy a fülbevalóm, a nyakláncom és a kedvenc gyűrűm sem.

Lassan ültem fel, szédültem kicsit és a fejem hasogatott. Egyetlen neon lámpa égett a fejem felett, időnként meg-megvillanva.

Amikor megláttam a földön fekvő alakot, a szívem majd megállt az ijedtségtől. Ott feküdt arccal előre és nem mozdult.

Felpattantam és odasiettem hozzá.

-         Hé! Hé! Ébredj! – rángattam, mire nyöszörgő hangot hallatott.

Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy életben van, de mikor felült és haja végre nem takarta arcát, kiborultam.

-         Te! Te vagy az a … Mit keresek itt? Hol vagyok? Mi ez az egész?? – kezdtem hisztérikus kiabálásba.

-         Csss… - fogta meg a kezem.

-         Azonnal engedj el! – förmedtem rá, felálltam és hátrálni kezdtem.

-         Fogalmam sincs. – válaszolt halkan. – Két böszme állat rakott be egy autóba, ahol te már ájultan feküdtél. Ez az utolsó emlékem.

Elraboltak. Be vagyok zárva egy idegen emberrel egy apró ablak nélküli szobába, ki tudja milyen célból. Ez egyszerűen feldolgozhatatlan tény volt számomra. Az ágyra roskadtam és zokogni kezdtem. Nem tudtam uralkodni magamon. Soha életemben nem éreztem még így magam. Egy pillanat alatt uralkodott el rajtam a kétségbeesés. Nem rég még az irodából indultam haza és semmi másra nem vágytam, mint egy forró fürdőre, most meg itt vagyok… fogalmam sincs, hol vagyok.

A srác körbejárta a szobát, minden falat megvizsgált közben, még az ajtón lévő kilincset is lenyomta, hátha nyitva van. Láttam rajta, bármit tenne, csak nem jönne most ide hozzám vigasztalni. És ennek most örültem.

Aztán elgondolkodtam.

-         Te vagy az utolsó ember, akivel találkoztam, mielőtt itt felébredtem. – szóltam hozzá szipogva.

-         Mint ahogy én is. Elmentél és észrevettem, hogy a slusszkulcsom is elejtettem, mikor nekem jöttél.

-         Te jöttél nekem. – közöltem dacosan.

-         Azt kutattam egy darabig, és ahogy szálltam volna be a kocsimba, elkaptak hátulról és beraktak egy kisbuszba.

-         Nem értem. – hajtottam fejem újra tenyereimbe.

-         Figyelj. – guggolt hirtelen le lábaim elé. – Nem mondtak semmit?

-         Semmit. Csak követtek, aztán leütöttek.

Hirtelen ötlettől vezérelve felálltam és az ajtóhoz siettem. Szinte neki szaladtam, majd dörömbölni kezdtem rajta hisztérikusan, minden erőmet beleadva.

Lépteket hallottam, majd kulcszörgést.

-         Állj el onnan. – súgta nekem a srác, de én nem bírtam leállni, folytattam az ajtó ütlegelését, ami már nyílt is.

Az egyik böszme állat jött be rajta és arrébb taszított, amitől a földre estem, fenékcsontom akkorát koppant a parkettán, hogy szinte biztos voltam benne, innen többé nem állok fel.

-         Mi az? – kérdezte.

-         Mi folyik itt? – vonta kérdőre őt rabtársam egész nyugodt hangnemben.

-         Haver. Ennek még nem jött el az ideje.

-         Miről beszélsz? Azonnal engedj el! – emelte fel némileg a hangját.

Csak nevetett rajta. Gonosz, önelégült kacaj kíséretében fúrta öklét sorstársam gyomortájékához, amitől utóbbi összerogyott, előbbi pedig mint aki jól végezte dolgát, kisétált az ajtón és bezárta azt maga után.

-         Jól vagy? – szólt hozzám azonnal, pedig a fájdalomtól még hang is alig jött ki a torkán.

-         Én igen. De te… - tápászkodtam fel, hogy odamenjek hozzá.

-         Semmi baj. – tartotta fel felém lévő kezét, mintha távolságtartásra intene.

-         Ismered ezt az embert?

-         Életemben nem láttam még. Te?

-         Szóba sem állnék egy ilyennel. – kértem ki magamnak és leültem az ágyra.

Ő felült a földön hasát fájlalva és arcáról ugyanazt olvastam le, amit az enyémről lehetett. A kilátástalanságot, a kiszolgáltatottság érzését, ami ritka undorító egy érzés.