-3-

-         Bill Kaulitz. – állt fel pár perc múlva és kezet nyújtott nekem.

-         Ria Brown. – fogtam kezet vele… soha életemben nem éreztem még ilyen bénának és ennyire nem helyén valónak egy bemutatkozást.

-         Arra gondoltam, át kéne értékelnünk a dolgokat. – ült le mellém.

-         Ezt hogy érted?

-         Nem véletlen vagyunk itt mi ketten szerintem. Valami közös biztos van bennünk.

-         Nincs ellenségem, ha arra gondolsz.

-         Mivel foglalkozol?

-         Édesapám reklámcégénél vagyok látványtervező. Bár tudnám mennyi az idő. – mérgelődtem. – Mielőtt beléd futottam a másnapi prezentáció anyagával siettem haza, hogy befejezzem.

-         Szerintem még aznap van.

-         Nincs egy rohadt ablak! – néztem reménytelenül újra szét.

-         És édesapád reklámcége nem tett valami fejesnek keresztbe? – próbálkozott tovább töretlenül.

-         Nem forgunk maffia körökben. Ha megnyerünk egy pályázatot gratulálunk egymásnak és kész. Nem raboljuk el a munkatársakat.

-         Nyugi, csak találgatok.

-         És te? Téged nem utál senki?

-         Úgy tudom, nem. Rengeteg barátom van, fél Kiel tőlem veszi a hangszereit, mióta megnyitottam az üzletem.

-         Akkor Kiel másik fele utálhat bátran. – ironizáltam.

-         Azon kívül, hogy ma este láttalak életemben először, semmi közünk egymáshoz ezek szerint.

-         Nekem is úgy tűnik. De ha holnap reggel nem leszek ott a prezentáción, apu azonnal a keresésemre indul. Soha nem kések, mindig időben elvégzek minden feladatot.

-         Gondolod, hogy megtalál?

-         Fogalmam sincs. Azt sem tudom, nagyjából merre lehetünk.

-         Minél előbb rá kéne jönni, mi a célja az ittlétünknek.

Ahogy felálltam újra tettre készen, rám szólt.

-         Nem ez a célravezető, mint ahogy az előbb is láthattad.

-         Igazad van, az ismerkedéseddel sokkal előrébb jutottunk.

-         Részemről igen. Amikor elsétáltál majd megütött a guta, hogy nem kérdeztem meg a neved. – jelent meg halvány mosoly az arcán, amivel talán a légkört szerette volna oldani kicsit.

-         Hát azt most már tudod legalább.

Alig értem az ajtóhoz, azonnal hátráltam is, ahogy megláttam, hogy lenyomódik a kilincs.

-         Bill, velem jössz! – parancsolt rá az imént már unszimpatikusságát bebizonyító, kétajtós szerkény méretű figura.

Értetlenül bámultam Billre, ő pedig engedelmeskedve felállt és kiment az ajtón.

Tudja a nevét? Habár nyilván az enyémet is tudja. Mármint ha okkal vagyunk itt, ha nem csak véletlenszerűen, random kiválasztottak két járókelőt. Ezek szerint semmi sem véletlen. Talán Billnek igaza van, azon kéne gondolkodnunk, milyen szálak vezetnek minket egymáshoz. De talán most Bill meg tud valamit. De én miért nem kellettem? Miért csak ő? És hova viszik? Visszajön még egyáltalán? Te jó ég, mi van, ha nem jön vissza, és magamra maradok ebben a sötét lukban??

Kétségbe estem. Újra… nekidőltem az ajtónak, háttal lecsúszva rajta a földre huppantam és kitört belőlem a sírás. Rettegtem már magától a ténytől is, hogy elraboltak és bezártak, de most hogy úgy érzem, magamra maradhatok, ez az érzés sokszorozódik.

Az időérzékem egyenlő a nullával normális esetben is, de azért nagyjából reális keretek közé tudom saccolni. De itt… kiborulva, kétségek közt arra várva, hogy Billt újra láthassam, óráknak tűnik minden eltelt perc.

Mikor végre megmozdult a kilincs, arrébb húzódtam a földön és kisírt szemekkel bámultam felfelé.

Billt lökte be valaki az ajtón, én pedig felpattantam és magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy rövid ideig tehetetlenül lógó karjai a derekamra fonódnak és viszont ölelnek.

-         Kérlek, ne haragudj! – léptem pár lépéssel hátrébb tőle, mikor már úgy éreztem sok lesz ebből az ölelkezésből.

-         Miért? – nézett rám összezavarodva.

-         Szemét voltam veled, pedig te nem tehetsz erről és elvittek és azt hittem, bajod esik, és magamra maradok. Féltem, hogy súlyos sérülésekkel látlak viszont, és nem tudok majd segíteni. – hadartam könnyeimet nyelve. – Kiborultam, sajnálom, nem bírom ezt! Tudni akarom mi ez az egész, és hol vagyunk és mi fog történni!

Közelebb lépett, fejemet mellkasára húzta és hajamba túrva simogatott.

-         Nyugodj meg. – csitítgatott halkan. – Vegyél mély levegőt és próbálj megnyugodni. Ne ess pánikba.

Könnyű volt mondani… csak szorítottam magamhoz őt és zokogtam. A tehetetlenség az összes végtagomig eláramlott, forgott velem a föld. Szédültem és egyre nehezebben kaptam levegőt. Ájulás közeli állapotban voltam és amint elhagytam magam, karjaiba vett. Az ágyhoz vitt és letett. Oldalra fektetett, leült az ágy mellé, kezeit továbbra sem vette el rólam. Körkörös mozdulatokkal óvatosan masszírozta hátamat.

-         Mély levegő Ria! Lassan. Csináld! – szólt rám kicsit erélyesebben, hogy visszarángasson a testembe. – Gyerünk! – tette mindkét kezét az arcomra. – Nyisd ki a szemed! – kérlelt és hallottam a hangján, hogy kezd pánikba esni.

Megmutatta, hogy csináljam. Mély levegőt vett lassan, majd kifújta. Újra mély levegő, újra kifúj. A harmadik után már követtem. Már eljutott minden egyes hang a tudatomig és utánoztam őt.

Jól esett a közelsége, finom illata és simogató kezei. Éreztem, ahogy szépen lassan átjár a nyugalom. Már nem késztetett semmi sírásra, már nem marcangolt a félelem. Biztonságban éreztem magam, és szemeim lassan lecsukódtak.