-5-

-         Ne sírj, nem fog fájni. – vigyorgott könnyező szemeimbe nézve és egy csókot nyomott ajkaimra.

-         Kérem. – kezdtem könyörgésbe kétségbeesetten remegve.

-         Nahát. Megszelídült a kis vadmacska. – húzta fel szemöldökét és egyetlen pontos mozdulattal tépte két kezével szét blúzomat.

Gombjaim szanaszét repültek, én hisztérikus bőgéssel küzdöttem, kezeimet kitéve magam elé, kitámasztottam az ő mellkasához, ő pedig elismerően bólogatva nézett egyelőre még melltartóval fedett kebleimre.

-         Ugyan. – vigyorgott továbbra is, és elvette kettőnket távol tartó erőtlen karjaimat közülünk.

Megcsörrent a telefonja és ő magában szentségelve hagyott magamra és ment vissza íróasztalához.

Ott álltam megkövülve és próbáltam felmérni az asztalon lévő tárgyak közül, melyikkel tudnék lehető legnagyobb sérülést okozni neki.

-         Rendben főnök. – búcsúzott engedelmesen szótlansággal töltött telefonbeszélgetéséből, majd amint letette, újra füléhez emelte a készüléket. – Nick gyere érte és vidd vissza. Most. – tette újra le. – Erre még visszatérünk. Nem illik felizgatni valakit aztán félbehagyni. – kapta el kezemet és nadrágjához rakta, ahol azonnal megéreztem gusztustalanul merevedő hímtagját.

Megmarkoltatta velem, amit én lehunyt szemmel tűrtem és nem sokon múlt, hogy meggondolatlanul cselekedve inkább térdemet helyezzem arra a tájékra egy jól irányzott, erőteljes mozdulattal.

Idecibálóm lépett be tettre készen a szobába és mit sem törődve az elé táruló jelenettel, megfogta karomat és kirángatott a szobából.

Bátran, kíváncsian és eltökélten hagytam el azt a bizonyos ablak nélküli kis szobát, amin Billel osztozom és most összetörve érkezem vissza.

Próbáltam tartani magam, míg a folyosón, a lépcsőn, majd az ajtónk felé vezető kis sötét folyosón lépdeltem a Nick nevű szemétláda előtt. Elővette a kulcsát, és ahogy nyílt az ajtó, már be is lökött rajta.

Bill felpattant az ágyról és dermedt félelemmel az arcán bámult rám.

-         Ugye nem? – kérdezte óvatosan közelítve felém.

Alsó ajkamba harapva igyekeztem nem átengedni magam annak a bizonyos hisztérikus zokogásnak, ami már hosszú percek óta kínoz.

-         Kérlek válaszolj! – kérlelt és két keze közé vette arcomat.

Csak megráztam a fejem válasz gyanánt.

-         Hála az égnek. – könnyebbült meg és elvette kezeit rólam.

Az ágyhoz ment, elvette onnan az egyik vékony takarót, majd visszajött hozzám. Óvatosan vette le rólam megtépázott blúzomat, amit én megkövülve tűrtem, majd hátamra terítette a pokrócot és az ágyhoz kísért. Leültetett és leguggolt lábaim elé.

-         Mi történt?

Na ekkor sírtam el magam. Nem bírtam tovább magamban tartani félelem keltette könnyeimet.

-         Nyugi. El fogunk menni innen. Nem lesz semmi baj. – tette kezét újra arcomra, próbálva felvenni velem a szemkontaktust. – Nem hagyom, hogy bajod essen.

-         Nem fogod tudni megakadályozni. Nem láttad, hogy nézett rám.

-         Elmondod, mi történt?

-         Egy szobába vitt, ahol egy másik pasas azt kérdezte, mióta ismerlek téged, aztán azt hitte, hazudok és közölte, hogy felizgatom. – kezdtem gyors és tömör mesélésbe, de ennél a résznél újra elcsuklott a hangom.

-         Ugye nem ért hozzád?

-         Megzavarták. De mi van, ha legközelebb nem fogják? Bill, én…

-         Ne. Cssss… - tette mutatóujját ajkaim elé. – Kizárt, hogy még egyszer megtörténjen.

-         Te fogod megakadályozni? – nevettem fel fájdalmasan.

-         Mit feleltél?

-         Mire?

-         Arra, hogy mióta ismersz engem.

-         Az igazat. Hogy tegnap láttalak először, és a neveden kívül semmit sem tudok rólad. De miért? Miért számít, hogy ismerlek-e?

-         Fogalmam sincs. – felelte.

-         Tehát mégis van közünk egymáshoz. Nem véletlen, hogy mi ketten itt vagyunk. Talán az sem, hogy találkoztunk. Mit kerestél a munkahelyem előtt? Két éve dolgozom ott és még soha, egyszer sem láttalak.

-         Az utca másik oldalán lévő bárban találkoztam egy barátommal. Mikor kijöttem, belém rohantál. Vagyis én beléd.

-         Sokat jársz oda?

-         Nem vagyok alkoholista. – próbált megenyhíteni egy mosollyal.

-         Tudod, hogy nem így értem.

-         Az utóbbi időben párszor voltam ott. Egy gyerekkori barátom költözött a környékre és ott szoktam vele találkozni.

-         Ismerhetem őt?

-         Nem tudom. Georgnak hívják.

-         Nem ismerek Georgot. – szomorodtam el utolsó reményemet is elvesztve, hogy valamilyen közös pontot találunk életünkben.

-         Figyelj, semmi közünk nincs egymáshoz.

-         Akkor hogy lehet ez? Találkozom veled, aztán itt kötök ki. Miért pont én? Miért pont mi?

-         Most azt kívánod, bár igazam lett volna.

-         Miben?

-         Azt mondtam, ígérem többet nem keresztezem az utad.

Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Ahogy rám nézett akkor a szakadó esőben, hirtelen arra a pár percre már nem is érdekelt, hogy ronggyá ázom, biztosan tudtam, hogy még a saját nevem is képtelen lennék kimondani… de most. Ebben a helyzetben, hogy örülhetnék bármennyire is annak, hogy újra láthatom?