-9-

Szándékosan játszik velem? Tetszik neki, hogy zavarba hoz? Mit lehet erre reagálni?

-         Megint elpirultál.

-         Szuper. – dőltem hanyatt az ágyon.

-         Hé, most mi az? – hajolt fölém. – Nem akartalak zavarba hozni.

-         Tudod, te azokat a dolgokat csinálod a legjobban, amiket nem is akarsz csinálni.

-         Jogos. – feküdt le mellém. – Ne haragudj. De ez az egész helyzet annyira abszurd. És ha elmondanék mindent, ami a fejemben zakatol… eltereled a figyelmem még úgy is, hogy tudom, azok az emberek az ajtó másik oldalán ártani akarnak nekünk, és ha annak az állatnak alkalma nyílik…

-         Ne. – szóltam rá. – Ne fejezd be! Azt mondta, reggelig már békén hagynak, töltsük azt el úgy, hogy nem gondolunk rá.

Nem felelt, csak némán bámulta a plafont hosszú percekig. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében, nem tudtam, hogy fog telni ez az éjszaka, csak azt tudtam, nem akarok elaludni úgy, hogy nem használtam ki az összes időt vele…

-         Most mire gondolsz? – kérdezte.

-         Nem szeretném elmondani.

-         Megbántottalak? – támaszkodott könyökére, felém fordulva.

-         Nem. – feleltem egyszerűen. – Csupán összezavartál. – tettem hozzá szemrehányóan.

-         Az rosszabb? – mosolyodta újra el magát… sosem fogom megszokni tökéletes mosolyának látványát.

-         Itt fekszem, és tudod mire gondolok?

-         Mire?

-         Arra, hogy látlak-e majd még, ha innen kikerülünk. El nem tudom mondani mennyire félek, de mégis ez a gondolat köt le jobban. Hogy miért pont belém futottál, és miért érzem úgy, hogy ennek így kellett lennie.

-         Hiszel a sorsban? – hökkent meg kissé.

-         Nem. Nem igazán. Csak próbálok magyarázatot találni.

-         Nem fogsz.

-         Miért nem csókoltál meg? – bukott ki belőlem végre a nagy kérdés, ami szintén nem hagyott nyugodni.

-         Több okot is tudok ám mondani. – húzta ki magát büszkén.

-         Hallani szeretném mindet.

-         Nem vagyok az a típus, aki idegen nőkre veti magát.

-         És még?

-         Akárki ránk nyithatott volna.

-         Van még?

-         Attól tartottam, nem csókolnál viszont.

-         Hát tényleg én vagyok a bátrabb.

-         És most te hoztál engem zavarba. – feküdt vissza.

-         Bill. – szóltam hozzá újabb pár perc múlva.

-         Igen?

-         Az a pasas azt mondta, reggelig már nem nyitnak ránk. Ha elég információt meg tudsz rólam ezalatt, teszel majd egy próbát arra, hogy visszacsókollak-e?

-         Álljunk neki. – bólintott kedvesen és elkezdődött a mi órákon át tartó kérdezz-felelek játékunk, ami azon egyszerű céllal született, hogy a reggelhez közeledve megkaphassam azt a bizonyos csókot.

-         Mi az első kérdésed?

-         A Ria csak egy becenév?

-         Mióta szeretnéd ezt már megkérdezni? – kérdeztem vissza, és látszólag telibe találtam.

-         Mióta bemutatkoztál nekem. De akkor még nem hittem, hogy annál többet fogunk egymással beszélgetni.

-         Nem voltam túl simulékony. De nézd el nekem.

-         Hogy tudsz jókedvvel viszonyulni ehhez az egészhez?

-         Egyedül már megőrültem volna. – feleltem úgy, hogy ne égessem le magam teljesen és azért ő is értse ki belőle a neki szóló utalást.

-         Szóval?

-         Viktória.

-         Gyönyörű neved van.

-         Csupán tucat név. – vontam meg a vállamat. – A barátaim kezdtek el Riának nevezni és rám ragadt. Megszerettem, és már én is ezt használom. Persze nem hivatalosan.

Kitértünk még az ő nevére, amiben semmi extrát nem véltünk felfedezni, de arra azért hosszasan kitért, hogy a másik vezetékneve Trümper. A szülei elváltak, és édesanyjának új élettársa a nevére vette. Ahogy ezekről a dolgokról mesélt, éreztem, hogy van valami a háttérben, ami fájdalmas emlék és nem akar beszélni róla, így nem is faggatóztam, inkább tereltem a témát. Vagyis a téma megmaradt, csak a szereplők cserélődtek.

-         Az én szüleim is elváltak. Az öcsém anyuval költözött, én már felnőtt voltam, dönthettem, apuval maradtam.

-         Mi… - ahogy kimondta ezt a többes számot jelző szócskát, elakadt a szava.

-         Mi az?

-         Sajnálom, én csak… Nem akarok erről többet beszélni.