-11-

Ahogy véget ért rövid, de eléggé érzékire sikeredett csókunk, azonnal láttam arcán, hogy akármennyire is akarta ezt, nem vélte jó ötletnek.

-         Van valakid. – szólalt meg belőlem női ösztönöm.

-         Ez elég bonyolult.

-         Szeretném tudni. Azt hiszem, jogom van tudni.

-         Nem szeretem őt. Már rég nem, sőt azt sem tudom valaha szerettem-e igazán.

Tudhattam volna. Hogy történhetne meg ezen az igazságtalan földön az, hogy egy hozzá hasonló férfinak ne legyen párja? Több a nő, mint a férfi a mi városunkban a statisztikák alapján és esélytelen, hogy pont ő legyen az egyik szingli pasi.

-         El kellett volna mondanom. – suttogta megbánóan.

Átverve éreztem magam. Tudtam, hogy nem szabadna ezt éreznem, hisz ki vagyok én az ő életében, hogy számadással tartozzon felém… de valahogy a mostani helyzet valamilyen szürreális módon elfeledtette velem egy röpke órára, hogy mi is zajlik velünk…

-         Komolyan mondtam, amit mondtam.

-         Mit?

-         Elintézem, hogy kikerülj innen.

-         Jó éjt Bill. – fordítottam hátat neki és úgy döntöttem, most már nem beszélgetek vele tovább… hülye voltam…

Percekig nem szólt hozzám ő sem, én pedig egyáltalán nem bírtam elaludni. Akármilyen kimerült voltam, az agyam max fokozaton pörgött, gondolataim ezerfelé szárnyaltak. A szívem hevesen dobogott, kizárt volt, hogy elnyomjon az álom.

-         Tudod, hogy miért csak attól félek, hogy veled mi lesz?

Nem feleltem…

-         Nekem nincs veszteni valóm. Ha innen kijutok, ugyanolyan szar lesz minden, mint ezelőtt. Szinte megváltás lenne, ha itt véget érne.

-         Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. – suttogtam.

-         Szeretnék. Két éve nem beszélek róla, pedig tudom, hogy kéne.

Arra gondoltam, ott a barátnője, miért nem neki mondja el… miért én? Miért bízza rám ezt? Miért velem akarja megosztani?

Visszafordultam felé és egyenesen fátyolos szemeibe néztem.

-         Elvesztettem a legfontosabb embert az életemben. – mondta ki végül mérhetetlen szomorúsággal a hangjában. – Egy részem, a lelkem meghalt vele együtt. Üres vagyok belül és csak várom, hogy történjen velem valami, mert ahhoz viszont túl gyenge vagyok, hogy saját magam intézzem el.

-         Ne mondj ilyet. – simítottam kezemmel gyengéden arcát.

-         Az ikertestvérem volt.

Ahogy ezt kimondta egy kövér könnycsepp szaladt végig arcán.

-         Meghalt és én nem voltam ott. Nem tudtam meghalni vele, és ezért gyűlölöm magam. Még csak el sem köszöntem. Nem emlékszem, mit mondtam neki utoljára, nem emlékszem, hogy nézett rám.

-         Sajnálom. – suttogtam az egyetlen szót, amit mondani tudtam… egyszerűen fogalmam nem volt, mit kezdjek a helyzettel, képtelen voltam felfogni, mit érezhet.

-         Állandóan együtt voltunk. Minden együtt csináltunk és soha nem akartunk elválni. Éreztem, amit érez, tudtam, mit akar mondani, szavak nélkül megértettük egymást. Mindig tudtuk, mit jelentünk egymásnak, még akkor is, ha hangosan, mindent törve-zúzva kiabáltunk egy-egy idióta vita közben.

Most már patakokban folytak könnyei, én pedig csak tétlenül néztem. Elgyengültem… gombóc volt a torkomban, szememet a sírás mardosta. Látni, hogy ennyit jelentett neki, látni, hogy ennyire elveszett nélküle. Osztoztam a fájdalmán, és dühös voltam, amiért nem tudtam, mit tenni.

Csendben maradt egy rövid ideg. Csak szipogott és arcát törölgette, míg nem újra folytatta, de már kissé nyugodtabban.

-         Magamra maradtam. Rengetegen körbe vesznek, barátok és család, de én mégis egyedül vagyok. Egyedül maradtam egy igazságtalan világban, elvesztettem minden hitemet. Ria én azt akarom, hogy elmenj innen. – nézett mélyen szemeimbe.

-         Te nem vagy normális, ha azt hiszed, hogy ezek után itt hagylak.

-         Hát nem érted? Nekem már mindegy, engem nem érdekel, mi fog velem történni, de te… neked nem itt van a helyed.

-         Szerinted a testvéred ezt szerette volna? Hogy ha egyszer elveszíted, azon legyél, hogy valahogy utána mehess?

-         Fogalmad sincs, mit érzek.

-         Nincs. Persze, hogy nincs. De önálló ember vagy saját élettel, még akkor is, ha olyan szoros kapcsolat fűzött titeket egymáshoz. Nem halhatsz meg azért, mert nem bírsz tovább lépni. Hisz nem is kell. Nem kell lemondanod róla, nem kell őt elengedned. De nem hagyhatod el magad. Tudom, hogy könnyebb lenne, de szerinted azok, akik szeretnek, a családod hogy viselné el, ha a bátyád után, téged is elveszítenének?

-         Ha valaki engem lát, őt látja. Mint ahogy én is, mikor tükörbe nézek. Talán fel sem tűnne…

-         Te hülye vagy? – keltem ki magamból. – Alig pár napja ismerlek téged, és mégis úgy érzem, hiányoznál, ha elveszítenélek. Szerinted akkor az édesanyád hogy lenne vele? Feladni ezerszer könnyebb, az igaz. Ezerszer könnyebb neked, mint azoknak, akiket magad után hagysz csak azért, mert gyenge voltál.

-         Most te tényleg megharagudtál rám?

-         Igen. – vágtam rá magamat is meglepő gyorsasággal. – Haragszom, és mikor reggel felkelek, azt akarom hallani tőled, hogy minden rendben és velem együtt akarsz lelépni innen. Nem érdekel, ha nem látlak többé, de ezt nem csinálhatod velem. – fordultam azonnal újra hátat neki és dühöngve próbáltam nem tudomást venni róla. – Hogy rakhatsz ekkora terhet a nyakamba? – kérdeztem még utoljára, mert ezt az egyet nem tudtam magamban tartani.