-12-

Hosszú másodpercek teltek el szótlanul, ami alatt szerintem Bill még levegőt sem vett. Hirtelen a karját éreztem csípőmre fonódni. Közelebb fészkelte magát testemhez és gyengéden szorított magához.

Meztelen felsőteste fedetlen hátamhoz simult, én pedig azonnal megharagudtam magamra, amiért így beszéltem vele… kiöntötte nekem a lelkét… én voltam az, akinek elárulta, akinek végre beszélt arról, ami annyira fájt neki… rövid idő alatt férkőztem a bizalmába, erre mit teszek? Így beszélek vele.

-          Sajnálom. – súgtam és hasamon nyugvó kezére tettem kezemet.

Így aludni a karjaiban, megnyugtatott és egyetlen éjszakára elfeledtette velem a valóságot. A valóságot, ami másnap azonnal rám köszönt, amint kinyitottam a szemem.

Nick, ott állt karjait összefonva az ajtóban és nézett minket. Amint megláttam, összerezzentem, ezzel felkeltve Billt is.

-          Szép jó reggelt tubicáim.

-          Ez nem az, aminek látszik. – ült fel azonnal Bill.

-          A hölgyet várják az emeleten.

-          Tessék? – állt fel Bill. – Nem! Nem megy sehova!

-          Billi fiú, szeretnél még egy olyat a szemed alá?

-          Akármennyit, de ő itt marad.

-          Ne Bill, hagyd. – álltam fel és elindultam Nick felé.

-          Várj! – szólt rám Bill és a kezembe nyomta a pólóját. – Ezt vedd fel. Kérlek!

-          Cukik vagytok. Lesz mit mesélnem a főnöknek.

-          Nem történt semmi! – védekezett tovább Bill, mikor már engem kituszkolt az ajtón Nick és válaszra sem méltatva őt, becsukta mögöttünk az ajtót.

Hallottam, ahogy egy hatalmasat rúg az ajtóba, és azt ordítja: - Hozzá ne merj érni!

Minden nyugalmam és pozitív érzésem elillant, ahogy a már ismerős folyosón sétáltam azon bizonyos szoba felé…

Nick bekísért és már ott is hagyott. Az a gusztustalan féreg pedig ott ült az asztalán és csak rám várt. Egy újság volt a kezében, azonnal kiszúrtam rajta a mai dátumot.

-          Ez a mai napilap érdekes dolgokat tartogat számodra. – közölte.

Nem mertem még csak megszólalni sem. Dermedten álltam vele szemben és vártam a folytatást.

-          Viktoria Brown, barátai Riának szólítják. Százhatvanöt centiméter magas, átlagos testalkatú, hosszú sötétbarna hajú, barna szemű. Eltűnés előtt fehér blúzt és sötétkék farmernadrágot viselt. – sorolta leegyszerűsítve a lényeget, én pedig azt hittem, menten elájulok.

Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy személyleírásomat hallgattam és tudtam, apu az. Apu keres engem… és nem talál. Tartani akartam magam előtte, de nem bírtam parancsolni feltörő könnyeimnek, amik szemeimet mardosták.

-          Magas jutalmat ajánlanak érted kislány. Két légy egy csapásra.

-          Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem már sírva.

-          Jaj ne sírj már. Az annyira elveszi a kedvem az egésztől.

-          Az édesapám annyit ad, amennyit csak akarnak. Engedjenek el!

-          Ez is fog történni. Csak még előtte az eredeti okkal is le kell számolnunk. – lépkedett lassan közel felém.

-          És az mi?

-          Majd megtudod azt is. De gondolom, nem unatkoztok a szépfiúval.

-          Miről beszél?

-          Aranyos volt az esti kis édelgésetek, na és az a csók. Annyira romantikus volt, ahogy édesen elalukáltatok egymásba fonódva. Igen. – tette állam alá kezét. – Figyellek titeket. Ez a dolgom. – nyalta végig arcomat, eltávolítva onnan a végigfolyt, sós könnyeimet. – És jár érte a jutalom.

Mindkét kezével fenekembe markolt és úgy szorította testem az övéhez. Elfordítottam a fejem, hogy véletlen se tudjon számhoz érni, de ez őt a legkevésbé sem zavarta.

-          Undorodom tőled. – szűrtem ki összeszorított fogaim közül gyűlöletem.

-          Nem baj kislány, nem az a célom, hogy mindenképp te is élvezd.

Ahogy hozzám ért, ahogy mellemet markolta, ahogy kigombolt a nadrágomat… minden egyes mozdulatnál mélyebbre süllyedtem és próbáltam minden erőmmel egy lehetséges menekülésre összpontosítani. Mit sem számított már gusztustalan, nyálas szája a nyakamon, ujja nyomulása a bugyimban… Azért küzdöttem, hogy kezemmel elérjem az asztalon lévő golyóstollat és lehetőleg egyetlen mozdulattal szúrjam nyakának egy olyan pontjára, amit eltalálva remélhetőleg soha nem tér újra magához.

Már markoltam a tollat a hátam mögött, mikor villámgyorsan megszabadította magát feszülő nadrágjától…

-          Mi folyik itt? – lépett be egy idős, köpcös ember és látszólag irtózatos dühre gerjedt a látvány hatására.

-          Főnök, én… - tette magasba mindkét kezét a szemétláda, gyorsan hátrálva tőlem.

Földre rogytam, remegő lábaim már nem bírtak tovább állva tartani.

Egy pofon csattant…

-          Most azonnal visszaviszed őt, megértetted?! – üvöltött az idegen hang tulajdonosa.

-          Igen főnök.

Karon ragadott, felrántott a földről és szinte vonszolt a kis pince ajtajáig, amin aztán egyetlen mozdulattal lökött be egyenesen az ott álló Bill lábai elé.

Letérdelt hozzám, én pedig csak meredten bámultam magam elé és szorongattam azt a golyóstollat.

-          Nézz rám, kérlek! – vette két kezébe arcomat.

-          Bill, én…

Megcsókolt. Hirtelen indíttatásból, szenvedélyesen és… búcsúzóul.

-          Elmész innen. És soha többé nem látsz, ígérem.

Nem feleltem. Hagytam, hogy felálljon, és az ajtót püfölje, míg nem jön válasz.

-          Sajnálom. – guggolt le még egyszer utoljára hozzám és egy újabb édes, érzelmes csókot nyomott ajkaimra. – Sajnálom. – ismételte a szemembe nézve, és felpattant, amint kulcszörgést hallott.

-          Mi az? – jött a jogosnak tűnő kérdés Nick részéről.

-          Alan itt van?

-          Most jött.

-          Azonnal vigyél hozzá! Most!

-          Te tudod haver. – vonta meg vállait és kitessékelte Billt az ajtón.

Tudtam, mire készül és nem volt erőm ellenkezni. Apu keres, és ki tudja, mit érez, mialatt én itt egy éjszaka alatt elfelejtettem, hogy mekkora veszélyben vagyok csakis azért, mert azokban a gyönyörű szemekben megláttam azt, akire szükségem lehet…

Apu keres, és nem talál… mennem kell. Haza kell mennem innen!

Alan…? Van itt valaki, akit Bill név szerint ismer?