-13-

Újra nyílt az ajtó, és ezúttal egy magas, szőke hajú nő lépett be rajta. Egy zsebkendőt nyújtott felém, amit én kivettem a kezéből és megtöröltem az arcomat.

-         Ki vagy te? – kérdeztem szipogva.

-         Beszédem van veled. Kérlek állj fel, ez annyira szánalmas. Robnak nem szabadott volna idáig elmennie, ezért hidd el, megkapja magáét.

-         Mégis mi a frász folyik itt? – rivalltam rá… terveim szerint rajta fogom kitölteni minden dühömet… ő az egyetlen, aki gyengébbnek tűnik itt nálam.

-         Most én kérdezek. Őszinte választ várok.

-         Itt én vagyok az egyetlen, aki semmire nem kap választ, de tőlem mindenki csak kérdez.

-         Mi van közted és a férjem közt? – kérdezett rá csípőre tett kezekkel.

Megfagyott a levegő… de ha nem, akkor fogalmam sincs, miért nem bírtam levegőt venni abban a pillanatban.

-         Tessék? – kérdeztem vissza, őszintén remélve, hogy vagy rosszul hallok vagy ez itt egy fatális félreértés.

-         Te nem tudtad, hogy van felesége. – nézett rám szánakozva. – Ó édes, ő bizony a férjem.

Nem hihetek neki… ez csak egy újabb szívatás, egy újabb szemét húzás, amivel magukat szórakoztatják.

-         Akkor Bill azt sem mondta el neked, miért vagytok itt tulajdonképpen?

-         Bill tudja?

-         Már hogy ne tudná. – nevetett fel gúnyosan. – Naiv volt, mikor azt gondolta megcsalhat engem következmény nélkül. De majd itt megtanulja, hogy nem hagyhat el engem másért.

-         Azt akarod mondani, hogy azért raboltak el engem, mert fellökött egy idegen pasi az utcán és én váltottam vele két szót? Itt vagyok bezárva, kétségek közt ki tudja mennyi ideje azért, mert a férjed megcsal valakivel és azt hitted, én vagyok az?

-         Ne hazudj nekem. Felesleges.

Amikor Bill belépett az ajtón, felváltva nézett a feleségére és rám, halálra vált arccal.

Összetörtem és ezt látta rajtam.

-         Ria én…

-         Szia drágám. – köszönt rá a… felesége.

-         Ne most! – szólt rá hangosan, beléfojtva a szót.

Odalépett hozzám és látszólag a megfelelő szavakat kereste kínlódva.

Egyetlen pofon, ami most kitelt tőlem. Egy jól irányzott, nem túl megfontolt, de jó érzéssel adott, hatalmasat csattanó pofon.

-         Életemben nem aláztak még meg annyira, mint itt, de én azt mondtam, maradok veled, hogy nélküled nem megyek innen sehová és mindezt úgy, hogy nem is ismerlek! – hadartam megállíthatatlannak tűnő könnyzáporral.

-         Kérlek hallgass meg!

-         Miért? – üvöltöttem. – Miért?? Mit tudnál még mondani?

-         Engem ért a megtiszteltetés. – lépett be Nick a szobába.

-         Menj. – szólt rám halkan, a szemembe nézve Bill.

-         És te? – kérdeztem vissza azt, amit a szívem diktált.

Meglepettnek tűnt, nem számított erre a kérdésre.

-         Ne foglalkozz velem. – tette arcomra gyengéden kezét.

-         Már elnézést! – kérte ki magának a jelentet a felesége.

A felesége basszus, a felesége!

Azonnal beszüntettem a Billel való szemkontaktust és kisétáltam az ajtón.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni azt, ami az elmúlt percekben történt. A fejemben zakatolt az az egyetlen szó, amit az a nő mondott nekem: férjem.

Mintha semmi sem történt volna, úgy kísért Nick egyetlen szó nélkül a házon át, ki a bejárati ajtón egy ott parkoló autóig. Beültetett a hátsó ülésre és mondott valamit a sofőrnek. Szavai homályba vésznek. Csak néztem magam elé és próbáltam elnyomni magamban a hisztérikus rohamot, ami kerülgetett.

Távolodtam egy hatalmas háztól, amit kívülről most látok először… Bill ott maradt és fogalmam sincs, mi fog most vele történni. Fogalmam sincs, miért foglalkoztat ez egyáltalán engem.

Elraboltak és bezártak… meg akartak erőszakolni, bántalmaztak és rettegésben tartottak. Elzártak a külvilágtól minden nemű magyarázat nélkül és napokat töltöttem egy emberrel, akibe… igen, akibe beleszerettem szinte első látásra. Közel engedtem magamhoz, az övé akartam lenni, feláldoztam volna a szabadságom, ha ő nem lehet szabad velem és mindeközben ő tudta, miért vagyunk itt. Ő tudta, hol vagyunk, és kik tartanak fogva.

Ki akart menteni engem onnan és tudta jól, mit kell érte tennie. Tudta, hisz eltökélt szándéka volt kiszabadítani engem. És én ellenkeztem… hagyta, hogy ellenkezzek. Hagyta, hogy maradjak vele, hagyta, hogy szenvedjek, mert én azt mondtam neki, hogy nélküle nem megyek sehová.

Megcsókolt. És nem azért, mert én annyira akartam azt a csókot. Tudom, biztosan tudom, hogy ő is ugyanannyira akarta azt a csókot, mint én. Éreztem, ahogy hozzám ér, ahogy ajkát az enyémhez érinti, éreztem minden szavából, hogy viszonozza azt a semmiből előtörő, elnyomhatatlan érzést, ami az első perctől körülvett bennünket.

Az autó a munkahelyem előtt állt meg. Megállt, én pedig szó nélkül pattantam ki belőle. Mit is mondhattam volna?