-14-

Bill véres pólójában, kócos hajjal, kisírt szemekkel, mezítláb rohantam be az ajtón, át a lépcsőházon, fel az emeletre, egyenesen apu irodája felé.

Mikor meglátott könnybe lábadt a szeme. Hatalmasra tágult, üveges szemeivel nézett végig rajtam, én pedig legörbült szájjal, elérzékenyülve, hogy újra látom őt, nekirohantam és szorosan átöleltem derekát. Karjaiba zárt és egy tőle jól megszokott, gondoskodó csókot nyomott fejem tetejére.

-          Apu… - suttogtam elcsukló hangon.

-          Nincs semmi baj kicsim. – tette fejemre kezét, és óvatosan mellkasához szorította.

Mikor végre megnyugodtam, számtalanszor kérdezte tőlem, mi történt. Tudni akarta, hol voltam, és hogy bántottak-e.

Egyszerűen nem tudtam, mit mondani. Annyit mondtam, nem tudok beszélni róla, de most már vége van.

Valószínűleg hosszú hónapokba, akár évekbe fog telni, mire kiheverem ezt az élményt…

Képtelen vagyok rémálmok nélkül végigaludni egy éjszakát, az utcán folyvást hátra nézek, nem követ-e valaki, minden idegent gyanakvóan figyelek. Mikor hazaérek a munkából, lefekvésig nagyjából ötször nézem meg, hogy jól bezártam-e az ajtómat. A lámpák mindig égnek a lakásban és minden zajforrást kikapcsolok, mikor fürdeni megyek, hogy halljam, ha valami mozgás van a lakás egy másik részében. Nem tudok átmenni a parkon… a parkon, amit annyira szerettem. Aminek látványa feldobta a napomat, ahol hosszasan sétálgattam, és amiben annyit gyönyörködtem. Most kerülök. Tíz perccel tovább tart így az út, de nincs az az isten, hogy én átvágjak rajta, még fényes nappal sem.

Gyűlölöm így érezni magam.

Egy hét telt el, mire először magamnak is be mertem vallani valamit… apu volt az egyetlen, akivel megosztottam.

Amikor megkérdezte, miért ülök magam elé nézve tétlenül, csak rá kellett néznem.

-          Kicsim, felejtsd el őt.

-          Mi van velem? Tudni akarom, hogy jól van-e.

-          Ő megkeresett? Megkérdezte, tudsz-e aludni? Megkérdezte, hogy rettegsz-e még attól, hogy valaki bántani akar? Megkérdezte, hogy vagy? Mert én nem látom őt itt sehol, és csak annyit tudok róla, hogy miatta rabolták el a lányomat. Miatta tartották fogva a lányomat és ő mindvégig tudott róla, de hazudott. Hazudott, hogy ott tartson maga mellett.

Tudtam, hogy igaza van. De mikor az az állat utoljára próbálkozott, és Bill meglátta, mennyire összetörtem, azonnal cselekedett. Azonnal elment és szólt, hogy engedjenek el engem. Csókkal búcsúzott és azt mondta, sajnálja. Szomorú volt és azt mondta, menjek… És ő mindvégig ezt akarta. Én erőltettem az egészet, én mondtam neki, hogy vele maradok, én utasítottam, hogy szálljon le erről a témáról. Én akartam megismerni őt…

Elmondta, hogy van valakije. Tudtam, hogy jár valakivel.

Miért? Miért győzködöm itt magam? Apu tárgyilagos kirohanása teljes mértékben megállja a helyét. Egyetlen aprócska részlet merül fel csupán… mi van, ha azért nem keres, mert valami történt vele? Mi van, ha feladta… hisz azt mondta, neki megváltás lenne.

Fogalmam sem volt, hol kereshetném. A hazafelé vezető autókázásból semmi sem maradt meg. Homályba veszett minden, attól a pillanattól, mikor utoljára néztem Bill szemeibe.

A barát… egész nap járattam az agyamat, hogy találhatnám meg őt, mi vezethet el hozzá. Ha nem is személyesen, de legalább megtudnám, hogy jól van, hogy még életben van.

Minden beszélgetésünk, minden egyes szavát fel tudtam idézni, magam elé tudtam képzelni minden pillantását, szinte éreztem minden érintését és puha csókját.

Emlékeztem hát, hogy azt mondta, egy barátja költözött a városba és vele szokott találkozni az utca túl oldalán lévő bárban. Georg, igen Georg a neve.

Sötétedett már odakint és minden bátorságomat össze kellet gyűjtenem arra az útra, ami a bár és a lakásom közt vár rám.

Mérlegeltem… a rövidebb utat válasszam, küzdjem le legalább ezt a félelmemet. Vagy válasszam a kerülő utat, így meghosszítva az időt… én tudni akarom, mi van Billel és nem akarom, hogy ez tíz percen múljon.

Beléptem hát a park területére és sietős léptekkel indultam meg az ösvényen. Úgy éreztem, a lépteket a félelem hamarosan futásra kényszeríti. Magam előtt összekulcsolt kezeimmel haladtam futólépésben a kijárat felé, de ami ott várt rám, arra csakis legvadabb álmaimban gondoltam.