-15-

Egy fekete lesötétített limuzin parkolt le, elállva az egész kijáratot, én pedig megtorpanva figyeltem, mi történik. Tudtam, ha rohanok, az sem segít… és még valami ott tartott. Hátha Bill az.

A felesége szállt ki hátulról, és előresétálva beszólt a sofőrnek az ablakon:

-         Akkor tedd, amit mondtam.

-         Na de…

-         Nincs de! – fojtotta belé a szót. – Azt teszed, amit én mondok! Az apámmal majd én megbeszélem!

Otthagyva az autót, elindult felém, én pedig hátráltam…

-         Nem. Nem és nem. – hajtogattam.

-         Megértem, hogy menekülsz előlem, de egyedül vagyok. Nem foglak bántani.

-         Mit akarsz még tőlem?

-         Beszélni szeretnék veled. – közölte higgadtan és leült a közelébe eső padra.

Tudta, biztos volt benne, hogy csatlakozni fogok. Mintha belém látott volna, olyan magabiztos nyugalommal ült és nézett engem.

-         Először is bocsánattal tartozom, habár nem hiszem, hogy ennyivel el lehetne intézni.

-         Te miért kérsz bocsánatot tőlem?

-         Mert hagytam, hogy az apám idáig fajuljon. Esküszöm nem tudtam, hogy erre készül. Akkor szereztem tudomást arról, mi zajlik a pincében, mikor veled is beszéltem.

-         Felesleges mentegetőznöd, nem tettem feljelentést, nem lesz következménye. Csak el szeretném felejteni az egészet és tovább lépni. Megpróbálni teljes életet élni úgy, hogy nem félek mindentől és mindenkitől.

-         Nézd, én tényleg nem akartam ezt, oké? Kérlek hallgass végig.

-         Mégis minek? Mit tudnál nekem mondani? Miért érdekelne engem, amit mondani akarsz?

-         Csak hallgass végig és utána eldöntheted, mit teszel. Rendőrt hívhatsz rám, de el is menekülhetsz. Utána.

-         Hallgatlak. – vágtam rá némi gondolkodás után és leültem mellé a padra.

-         Senkinek nem beszéltem még erről.

Na szép… ez egy olyan család, ahol a rejtett dolgaikat egyetlen idegennel akarják megosztani… miért pont én vagyok az?

-         Tommal voltam, mikor meghalt. – nézett a szemembe és hirtelen mérhetetlen fájdalmat olvastam ki az övéből.

-         Tom Bill bátyja?

-         Igen. – felelte bólogatva. – Utált engem. Én csak egy rajongó picsa voltam a szemében, aki hátráltatja az öccsét a bulizásban és a csajozásban. Kolonc voltam a nyakán és nem volt hajlandó felfogni, hogy szerelmes vagyok az öccsébe, és mindent megteszek azért, hogy boldoggá tegyem. Veszekedtünk, mikor az az autó a miénkbe száguldott. Az utolsó szavaival Billt szólongatta, de csak én voltam ott. Én éltem túl és habár mindig is tudtam, de soha nem vallottam be magamnak, hogy Bill csak ezért maradt velem. Velem maradt és elvett csakis azért, mert én voltam az utolsó ember, aki életben látta a testvérét. Valahol mindig is tudtam, hogy nem szeret igazán. Persze gondoskodó és kedves, de nekem sosem volt elég. Apám megelégelte az állandó nyávogásomat, főleg mikor Bill már alig járt haza és pár szónál többet már nem váltott velem. Rajongásig szerettem őt minden áldott nap minden egyes percében, de ő sosem viszonozta. – kövér könnycseppek indultak meg szemeiből, én pedig sokkolva néztem rá szótlanul.

-         Miért mondod ezt el nekem? – kérdeztem végül.

-         Tudom ezek után nehéz elhinned, de én jó ember vagyok. Én soha nem lennék képes bántani őt, mert ő sem tette velem. Paranoiás voltam és bizalmatlan, azt hittem, van valakije, azt hittem, el fog hagyni egy idegen nőért, mikor én mindent megtettem érte. Apu figyeltette őt a gorilláival, és mikor megláttak titeket együtt, apu azonnal kiadta az utasítást, hogy hozzanak oda titeket. Bill váltig állította, hogy nem ismer téged, előadta, hogy ti egymásba futottatok véletlenül az utcán és ezelőtt még soha nem is találkoztatok.

-         Ez így is történt.

-         Tudom. Már tudom. El akart hagyni, de nem érted. Megnézhetném, mi történt köztetek, de nem teszem. Bevallom, elkezdtem. És tudod ez az, ami elindította bennem a végső elhatározás felé vezető gondolatokat. Beszélt neked Tomról. Nekem soha egyetlen egyszer sem említette, hogy… - elsírta magát.

Nehéz volt kimondani azt, amire készült és én valamilyen mélyről jövő indíttatásból a combjára tettem kezemet, hogy tovább segítsem őt ezen.

-         Nem említette, hogy meg akar halni. – folytatta. – Nem mondta, hogy nincs értelme az életének. És soha nem nézett úgy rám, ahogy rád.

-         Nézd, én sajnálom. De nem érzem, hogy közöm lenne ehhez.

-         Tudod mit mondott apunak, mielőtt téged elengedtek? Hogy velem marad, hogy nem hagy el engem, ha te elmehetsz.

Elhallgatott, miután ezt kimondta. És én sem jutottam szóhoz.  Egyszerűen nem bírtam felfogni ezt az egész helyzetet, ami annyira szürreális és annyira abszurd, hogy ha moziban látnám, mindenidők leglehetetlenebb filmjei közé sorolnám.

-         Te vagy az, aki én nem lehettem soha. – sóhajtott és levette combjáról a kezemet. – Tudod mióta eljöttél, ő megváltozott. És én nem tarthatom őt magam mellett erőszakkal, hisz nem boldog. Fogalmam sincs hová lett az a nő, aki régen voltam, és hogy lett belőlem ez a követelőző zsarnok. Bántottam őt, hagytam, hogy bántsák. Szeretem. Esküszöm, hogy az életemnél jobban szeretem őt, és jelen pillanatban te vagy az első számú ellenségem, de mégis itt vagyok, és arra kérlek, adj nektek egy esélyt.

-         Tessék? – kérdeztem vissza emelt hangon… nem hittem a fülemnek.

-         Elmondta, hogy megcsókolt téged. Elmondta, hogy aludtatok és hogy mennyire képes volt megnyílni neked. És minden egyes nap elmondta azt is, hogy velem marad, mert megígérte, de tudnia kell, hogy mi van veled.

Felállt és elrendezte ruháját, mint aki jól végezte dolgát.

-         Azt akarom, hogy boldog legyen. Még akkor is, ha soha többé nem láthatom.

Megtörölte arcát, amint meglátta újra a kijárat elé gurulni azt a sötétített limuzint.

-         Sajnálom. – közölte velem utoljára és odasétált a kocsihoz.

A sofőr kiszállt az első ülésről és hátrasétálva, kinyitotta a hátsó ajtót… amint megláttam Őt, hatalmasat dobbant a szívem. Ő is azonnal rám nézett és biztos vagyok benne, hogy minden erejével a fejembe szeretett volna látni.

Rosszul festett, meggyötört volt és habár bántalmazásnak nyoma nem volt rajta, össze volt törve lelkileg. Csak nézett és egyelőre ő sem tudta, mit is keres most itt valójában.

Nem hallottam Barbara mit mond neki, de Bill hirtelen ránézett. Kikerekedett szemekkel nézett feleségére, majd visszakérdezett, amire Barbara fájdalmas bólogatással felelt. Bill magához ölelte feleségét és egy puszit adott az arcára.

Olyan hirtelen tűnt el a fekete autóval, mint ahogy megjelent, mi pedig álltunk távol egymástól. Néztem őt és nem hittem a szememnek, hogy egyben láthatom viszont. Hogy egyáltalán újra láthatom őt. Itt van a közelemben, és nekem hevesebben dobog a szívem, mint bármikor… itt van a közelemben, és valahol mélyen tudom, mi fog most történni, de addig nem hiszem el, míg be nem igazolódik… szeretem őt és szeretnie kell viszont.

Lassan indult el felém, láthatólag fogalma nem volt róla, hogyan fogok reagálni, feltehetőleg ugyanaz zajlott le benne az elmúlt pár másodpercben, mint bennem, de én sem bírtam már tovább tartani magam. Gyorsított az iramon, és ahogy elérhető közelségbe ért szorosan karjaiba zárt. Mélyet lélegeztem finom illatából, és lehunytam szemeim, ahogy fejemet mellkasához döntöttem. Egy puszit adott a fejem tetejére egy hosszú, megkönnyebbülést jelző sóhaj után, majd felemelte fejemet.

-         Ha megcsókollak, visszacsókolsz? – kérdezte pár hosszú másodpercnyi szemezés után.

-         Tégy egy próbát. – mosolyodtam el magam és ő nem várt tovább.

Szenvedélyes lendülettel vette birtokba ajkaimat és hosszan, szerelmesen csókolva, azt éreztetve, hogy soha nem érhet véget ez a pillanat…