10.rész
2010.09.11. 13:30
"Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok. A polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéktelen mosolygással. A távolba révedve bénultan figyelek, és jöttödre porcelán szívem megremeg!" /ismeretlen/
Teljesen útra kész voltam Hannoverbe. Igaz a vonatom csak egy óra múlva indul, de engem ismerve nem árt időben elindulni.
Telefonomat a farmer zsebembe csúsztattam, majd megfogtam kis gurulós bőröndöm és nyitottam is az ajtót. Egy pillanatra ledermedtem, majd ezt felváltotta a meglepettség.
- Hát te mit keresel itt?
- Hiányoztál. - suttogta
- Dehát tegnap este mentél el. - ráncoltam homlokom
- Libby... - kezdte el csókolgatni a nyakamat
- Héé... Lekésem a von... - nem hagyta befejezni
Úgy csókolt, mint még soha... úgy, hogy érezzem, mit akar...
Bőröndömet elengedtem, s átkaroltam a nyakát. Ő beljebb lépdelt, s óvatosan berúgta az ajtót, majd a szobám felé haladtunk. S közben egy percre se engedtük el egymást.
Az ágyamra döntött, majd felém térdelt úgy csókolta végig testem szabad felületeit. Nedves ajkai égették bőrömet...
- Bill... - ziláltam
Újra megcsókolt, és közben feltérdelt -, s engem húzva magával - felültetett. Pólómat óvatosan húzta le rólam, s melltartómat is azonnal kikapcsolta... Kissé elpirultam, ahogy kaján mosollyal az arcán végigmért, majd újra az ágyra feküdve kezdett kényeztetni. Én pólója alá nyúlva simogattam a hátát, majd kicsivel később le is vettem róla azt. Ezután a farmernadrágomtól igyekezett megszabadítani engem, majd magát is.
- Gyönyörű vagy... - suttogta, s szenvedélyesen csókolt
Vágytól égett az egész testem... Akartam őt... S ő is engem...
Az alsóneműtől is lassan megszabadultunk, s óvatosan nyitotta szét combomat, majd hatolt belém...
Egy halk, de erőteljes sóhaj hagyta el ajkamat, majd lassan mozogni kezdett...
Ujjaimmal mellkasán játszadoztam, s közben hallgattam ahogy szuszog... Arca gondterhelt volt...
- Baj van? - ültem fel, s magam elé szorítottam a takarót
- Nem... semmi... - erőltetett egy mosolyt
Nem firtattam tovább. Ha el akarná mondani, már megtette volna. Különben sem lehet, akkora nagy baj.
Telefonom csörgése zavarta meg gondolatmenetemet.
- Halló. - szóltam bele miután kihalásztam farmerem zsebéből
- Mégis hol vagy? Itt állok az állomáson, a vonat már beért, te meg sehol...
- Frid...
- Ki ne találd, hogy közbejött valami. - rivallt rám dühösen
- Sajnálom... - suttogtam
- Nőj már fel végre Libby. Nem csak te vagy a világon. Igazán nem halsz bele, ha mással is foglalkozol egy kicsit. - tette le dühösen a telefont
Csak bámultam magam elé, s tudtam igaza van...
- Miaz? - ült fel Bill is
- Friderica. Nagyon dühös, amiért nem mentem. A legközelebbi vonatot elérem. - hajoltam le a fehérneműmért és fel is vettem azt
- Ne!
- Mi? - néztem rá furcsán
- Ne menj. Majd megbékél... - kezdett el csókolgatni
- Nem Bill. Te nem ismered őt. Nem békél meg.... Ráadásul terhes...
- De... - befejezni már nem tudta - Ezt fel kell vennem.
Csak bólintottam, s már emelte is füléhez a telefonját.
- Igen?
- Hé, haver. Jó munkát végzel.
- Nem... Ma már ne érek rá. Libbyt viszem Hannoverbe.
- Nem hozhatod ide! - mondta dühösen
- Sajnálom. - mondta, majd letette
Én ránéztem:
- Elviszel?
- El. - mosolygott majd megcsókolt
- Köszönöm. - suttogtam s hozzábújtam
|