Én kicsi naplóm…

- Mikor még kislány voltam? Rajongtam érted. Mikor nagylány voltam? Szerelmes voltam beléd. Most, hogy felnőtt nő vagyok? Szeretlek.

„Hét éves lettem a nyár elején. Félek, rettegek, mert kezdődik a suli és én még nem vagyok készen. Egész nyáron vártam… oviból a suliba. Nagylány vagyok, és iskolás leszek. Lesznek füzeteim, tollam, ceruzám több színben és lesz házi feladatom. De ma nem jön velem anyu. Nem ér rá. De a bátyám eljön velem. Fogja a kezem és úgy lépünk ki a házból.

-          Szia. – köszön át a szomszédba.

-          Sziasztok. – integet hevesen az a fiú.

Állok és nézem. Tök szép pulcsija van. Sötét lila és valami halvány minták vannak rajta. Mosolyog rám, és hozzám szól.

-          Te most mész suliba?

-          Igen. – felelem.

-          Én már hetedikes vagyok.

-          Én elsős leszek.

-          A mi sulinkba fogsz járni?

-          Igen. – válaszolja helyettem a bátyám. – Ott találkozunk.

Egész nyáron együtt töltötték az időt ő és a bátyám, és néha velem is játszottak. Anyu szerint én lány vagyok, és a fiúk máshogy játszanak. De én velük akartam játszani. Ez a srác, Georg nagyon kedves volt velem. Rajzoltam is neki egy nagy kék házat, zöld tetővel és körülötte sok virággal meg egy hatalmas csigával.”

Ennyit fogtam fel ebből hét évesen. Még rondán írtam, kezdetlenegesen íveltem egymás után a betűket, néhol eltévesztve az épp odaillőt.

De már akkor éreztem, hogy Te vagy az. Mert te játszottál velem, mert törődtél velem, jóban voltál a bátyámmal és akkor azt hittem, te is biztos úgy vagy velem, ahogy én veled.

„Tizenöt éves leszek egy hét múlva. Holnap ballagok az általános iskolámból. Rengeteg barátom van, sokan szeretnek engem, és ez lehet az oka, hogy elhanyagoltam a naplómat. Sokat változtam külsőleg és belsőleg is. Csak egy dolog, ami változatlan. A szomszéd srác. A bátyám legjobb barátja még mindig, és elválaszthatatlanok. Már nem egy suliba járunk, hisz hat évvel idősebbek nálam. Együtt lógnak, mindent együtt csinálnak. Georg rengeteg időt tölt nálunk és mikor csak én vagyok ott, inkább kerül. Anyu szerint én fiatal és csinos lány vagyok, ő meg egy fiú, aki még fedezi fel önmagát, és zavarban van, mert tetszem neki.”

Ha tudtad volna… de akkor még nem értettem. Arra gondoltam, biztos utálsz. Biztos nem tetszem neked, és azért kerülsz. Arra gondoltam, hogy velem van a baj, én vagyok ronda, én vagyok túl fiatal, én vagyok egy senki…

„Húsz éves lettem ma. Öt éve nem írtam ebbe a naplóba. Ma végig olvasgattam, és nézegettem előröl az egészet. Minden róla szólt, mióta az eszemet tudom. Ma délelőtt felkeltem és tudtam, ma jönnek haza a turnéról. Tudtam, ma végre látom a bátyám, aki majd felköszönt, aki majd magához ölel, azt mondja majd „szeretlek hugi” és én boldogabb leszek, mint valaha. De mikor megláttam Őt… leszállt a buszról, elköszönt a bátyámtól és odaintett nekem is. Csak mint a szomszéd lánynak. Már hosszú ideje nem láttam, és nem gondoltam rá. Már hosszú ideje sikerült elérnem, hogy másra is tudjak koncentrálni. De most… most, hogy láttam őt, minden összekuszálódott. Változott-e? Persze. Miben? Sokkal inkább nekem való lett! Tökéletes számomra és ő húga ként kezel. Átjött felköszönteni. Egy csokor virágot kaptam tőle, majd lepacsizott a bátyámmal és közölte: „Rohanok Mandyhez. Szinte ezer éve nem láttam, és hát tudod.” Kacsintott egyet és mindenki tudta mire gondol. Én is. És újra összetört a szívem. „Boldog szülinapot nagylány.” Magához ölelt és elment. Nagylány… a bátyám is így hív… Anyu szerint el kéne már felejtenem. Szerinte én egy felnőtt nő vagyok, aki sokkal többet érdemel. És most itt ülök a szobámban a naplómat olvasgattam, amit még öt évesen kaptam a nagymamámtól. Egyetlen dolgot szűrtem le csupán. Georg mindig volt nekem. És hogy mindig lesz is? Fogalmam sincs. Nekem biztos. Talán neki is. De csak mint egy húg pótlék…”

Hihetetlen. Tizenhárom év. Ennyi ideig bolondultam érted. Ennyi ideig reméltem, Te vagy az. Végig néztem az első kapcsolatod, ismertem az első lányt, akivel lefeküdtél, összebarátkoztam azzal a lánnyal, akire azt mondtad, ő a nagy ő. És mindvégig fájt. Emlékszem hány éjjel sírtam tele a kispárnámat. Emlékszem hány mosolyodból hittem, hogy ez az a mosoly. Emlékszem, hány ölelésed közben éreztem, most kell szerelmet vallanom. De sosem tettem. Sosem mondtam el, mert mindvégig olyan távolinak tűntél. Közel voltál, de mégis távol. Nagyon nagyon távol. Soha egy pillanatig nem tűnt fel neked, hogy én epekedek utánad, hogy rajongásig szeretlek, hogy halálosan oda vagyok érted. Számodra én voltam a kislány. A szomszéd kislány, a legjobb barátod kicsi húga.

„Ma láttam őt. A menyasszonyával. Csak Gustavtól tudom, hogy a menyasszonya. Jó barátok még, de már nem a legjobbak. Már alig találkoznak, és szinte csak telefonon tartják a kapcsolatot. Eltávolodtak egymástól miután az együttes feloszlott és Georg elköltözött a szülőktől. Nem hallottam róla, nem is kérdeztem a bátyámtól szándékosan. Eltelt elég idő ahhoz, hogy már ne ő legyen csupán számomra. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz. Próbáltam, nem egy, nem két sráccal feledtetni, de sikertelen volt mind.”

Később odajöttél hozzám, és magadhoz ölelve kérdeztél, „mi újság kicsilány”. Hevesen vert a szívem, szinte tombolt a mellkasomban. Újra éreztem az illatod, az érintésed, újra hallottam azt a szeretettel teli hangod, amivel mindig is hozzám szóltál. Belenéztem újra azokba a gyönyörű szemeidbe, amik mindig a hugit látták bennem. Azt feleltem, „hiányoztál”, te pedig végignéztél rajtam és közölted, „gyönyörű vagy”. Sosem felejtem el, hisz esélyt éreztem valamire. Valamire, amire kislány korom óta várok, ami végig kísérte eddigi életem.

„Én kicsi naplóm. Életemben nem gondoltam volna, ami az imént történt velem. Georg keresett meg a főiskolámon, mert személyesen szeretett volna megkérni valamire. Azt mondta, nagyon fontos vagyok számára és örökké az is maradok. Azt mondta, szeret és egyből rám gondolt. A tanúja leszek. Azt mondta, annyira boldog, mint még soha és meg akarja ezt osztani velem. Összetört a szívem. Gyűlölöm őt, gyűlölöm a nőt, aki elvette tőlem és gyűlölöm magam, amiért annyi évig hallgattam és még csak meg sem próbáltam.”

Ez az utolsó alkalom, hogy írtam a naplómba. Eljöttem, mert szeretlek. Eljöttem, mert megkértél és megérdemled, hogy ma minden kívánságod teljesüljön. És megismertem a nőt, akit szeretsz. Hát nem olyan, mint én. Szerencsére. Ő két lábbal áll a földön masszívan, nem épít álomvárat, és vár a hercegre, akivel majd beköltözik. Szeretném, ha tudnád, sosem okoztál fájdalmat nekem és soha egy pillanatig nem hibáztattalak semmiért. Eljöttem és a tervem az volt, hogy ma utoljára találkozunk. Gyönyörűek vagytok együtt, összeilletek, és tényleg úgy gondolom, boldog vagyok, ha téged annak látlak. De nézni, látni nem bírnám sokáig. Majd lesz egyszer talán egy Georgom, akit majd nem hagyok elmenni, akivel majd minden más lesz. Kivárom. Én most szeretnék nektek sok boldogságot kívánni, mint a vőlegény tanúja, és mint a menyasszony őszinte híve. A legszerencsésebb nő vagy a földön, nagyon vigyázz rá, kérlek. Csak remélni tudom, hogy nem bántottam meg senkit és nem bántátok meg, hogy meghívtatok. Köszönök mindent, tényleg. Emelem poharam rátok, a közös jövőtökre és mindenre, ami titeket boldoggá tesz. És most én búcsúzom is, mert nem szeretem, ha nyilvánosan eltörik a mécses.

Belekortyoltam a pezsgőmbe, majd letettem a poharat, felvettem a kis táskámat a székemről és megindultam a kijárat felé. Tapsoltak. Igen. Megtapsolták rövidke beszédemet. Megfordultam és színpadiasan meghajoltam előttük. Intettem egyet közönségemnek, majd indultam tovább.

A táskámból előkotortam a cigimet, mire az utcára kiértem. Leültem a lépcsőn és már gyújtottam is rá.

Egyszer csak két láb jelent meg mellettem, majd ismerős illat csapta meg érzékszerveimet és Georg ült le mellém.

-          Mit szoktak ilyenkor mondani? – kérdezte.

-          Hogy ég veled. – néztem rá mikor épp a sokadik kövér könnycsepp csordult ki a szememből.

-          Mindig leszek neked, ugye tudod?

-          Nem kell ezt mondanod.

-          Szeretlek és ledöbbentett, amit mondtál odabent. Sosem gondoltam volna, soha, hogy mit érzel. De…

-          Ne. – tettem mutatóujjam a szája elé. – Nincs de. Nem kell a de. Csak ígérd meg, hogy boldog leszel.

-          Azon leszek. – mosolygott. – És szeretném, ha te is az lennél.

-          Hisz mondtam. Ha boldog vagy, attól én is az vagyok. És most hagyj elmenni, rendben? – nyomtam el a földön a cigimet és felálltam.

-          Ne tűnj el végleg.

-          Ég veled Georg. – próbáltam mosolyogni én is, de nem ment.

Elsírtam magam és hátat fordítva neki, elindultam, hogy minél hamarabb, minél messzebb jussak innen. Pár futólépésben megtett méter után, erős kezével elkapta a karomat és megfordítva magához húzott.

Olyan szorosan ölelt, mint még soha. Búcsúölelés. Ami pontot tesz minden végére. Ami elárulja, mit jelent egymásnak a két ember, aki ezen ölelésben összefonódik. Ami lehetővé teszi, hogy az utolsó pillanat szép emlék maradjon örökké.

-          Ég veled kicsilány. – bontakozott ki az ölelésből.

Mindkét kezét az arcomra tette, hüvelykujjaival letörölte végigfolyt könnyeimet, majd egyetlen csókot nyomott ajkaimra. Homlokát az enyémhez dugta, szemeit lehunyta és mélyet sóhajtott.

-          Mindig leszek neked. – ismételte, majd elengedett.

Nem válaszoltam, szó nélkül, de ezúttal lassan indultam utamra. Egyetlen egyszer fordultam vissza, mikor már képes voltam mosolyt produkálni. Mosolyogva intettem neki még utoljára a szemébe nézve. Viszonozta mindaddig, míg hátat fordítva neki végleg elsétáltam.