-                     Nem vagy boldog. – bukott ki belőlem utolsó érvem.

-                     Dehogynem! – vágta rá.

-                     Nem vagy az Bill! Nem vagy önmagad, neked nem ez a sorsod!

-                     Az álmaim miatt van ez? Ugye azért viselkedsz így? Azok csak álmok.

-                     Nem azok. Kicsim az vagy te. Az vagy te igazán! Neked kell a népszerűség, kell az elismerés, a feltűnés. Mellettem szürke kisegér vagy, pedig tündökölnöd kéne.

-                     Miről beszélsz?

-                     Csak mond, hogy nem vagy száz százalékosan boldog mellettem, és megtudod.

-                     Ezt hogy érted?

-                     Valld be, kérlek!

-                     Én… - nézett a szemembe elkeseredve. – Szeretlek.

-                     Tudom. Tudom, hogy szeretsz és hidd el, ez a pár hónap volt éltem legszebb időszaka. De más út van nekünk elrendelve és hagynunk kell, hogy megtörténjen!

-                     Nem akarlak elveszíteni.

-                     Szeretnéd az álmod élni? – faggattam, hogy minél előbb célba érhessen.

-                     Azt hiszem. – felelte félénken.

-                     Azt hiszed?

-                     Valamiért úgy érzem, mikor álmodom, az a valódi éltem.  Az a fiú, aki kiköpött másom…

-                     Tom.

-                     Igen. – nézett rám döbbenten.

-                     Sokszor mondod a nevét, mikor alszol.

-                     Úgy érzem, hozzá tartozom. Miért van ez?

-                     Mert az az igazi életed.

-                     Úgy érzem, hiányzik valami, amit nem is ismerek.

Egy villanás. Ennyi történt csupán és Bill már nem állt velem szemben.

-                     Ne!! – rogytam térdre keserves sírásban kitörve.

-                     Így kellett lennie. – hallottam távolinak tűnő angyali hangot.

-                     El sem búcsúzhattam!

-                     Sajnálom. Kitörölhetem az emlékét.

-                     Nem! – vágtam rá azonnal. – Emlékezni akarok rá!

-                     Rendben.

Távolodó hangja elveszett a semmiben és magamra maradtam. Annyira magamra, hogy a hirtelen jött üresség szinte fizikai fájdalmat okozott. Ordítani tudtam volna, ha a zokogás enged ki hangot a torkomon…

-------------

-          Meddig csinálod még ezt? – ijesztett rám egy rég hallott, ám de ismerős hang a hátam mögül.

-          A francba! – csaptam le az asztalra a késem, amivel épp a vacsorámhoz való hozzávalókat szeleteltem.

-          Meddig csinálod még ezt? – kérdezte újra, kedvesebb hangon.

-          Mégis mit? – fordultam felé. – Mit akarsz tőlem? Már mindenemet elvetted.

-          Hát ez a baj veletek halandókkal. Csak a szánalmas önsajnálat, ami kielégít benneteket.

-          Jó hogy benéztél, máskor ne tedd. – fordultam vissza a vágópulthoz.

-          Azért jöttem, hogy segítsek. Nem bírom már a hetek óta tartó kínlódást figyelni.

-          Hát nézz máshová.

-          Ha az olyan könnyű volna. A te angyalod vagyok, te vagy az én feladatom.

-          Akkor passzolj le, vagy mit tudom én. Oldd meg, nekem nem fogsz hiányozni.

-          Nem kenyerem a könyörgés, főleg ha az nem is az én érdekemet szolgálja. Holnap este nyolc óra. – tett le elém egy borítékot.

-          Mi ez?

-          Hiányzol neki. – suttogta még utoljára fülembe, majd köddé vált.

Izgatottan nyitottam ki a borítékot, meghallva utolsó mondatát. Egy belépő. Egy koncert belépőjegy, holnap estére Hamburgba.

De miért? Miért menjek oda? Miért kell újra látnom? Erre az egyetlen utolsó kérdésre talán tudom a választ… mert hiányzik. Fájni fog, de ha csak láthatom őt még egyszer, utoljára, újra megbizonyosodhatok arról, hogy ő valódi és nem csak a képzeletem játszik velem, mint ahogy azt hittem, amikor először megláttam őt.

És igen… gyönyörű volt. Ahogy feltűnt a színpadon és körülötte fénybe borult minden, mint egy földre szállt angyal. Ha nem csalódtam volna a valódi angyalok szolgálataiban, most ez megnyugvással is töltene el. De látom őt. Megdobban a szívem, görcsbe rándul a gyomrom, megremeg a lábam és kiszárad a szemem. Vajon megismer? Az nem lehet. Ha kis is szúrna engem ekkora tömegben, az emlékeit Castiel törölte. Azokat az emlékeket, amikben én szerepeltem. Ő most újra a régi életét éli. Az az előtti életét, mikor én úgy döntöttem, alkut kötök egy feljebb való lénnyel a boldogságunk érdekében. Bár hagytam volna annyiban. Bár ne akartam volna őt önző mód csak magamnak. Bár kibírtam volna azt a számtalan nélküle töltött napot, mikor csak telefonon beszélhettünk. Ma már mindent másképp csinálnék.

A másfél órás koncert számomra perceknek tűnt, ami alatt én le sem vettem róla a szemem. Szűnni nem akaró vággyal néztem őt egész idő alatt. Ki akartam élvezni minden egyes pillanatot.

Még utoljára intett egyet határtalanul boldog arckifejezéssel tömérdek sikítozó rajongójának, majd levonult a színpadról, ami újra sötétségbe borult.

Felálltam és még a tömeg előtt elhagytam az arénát. Azonnal a hotelbe mentem, ahol már reggel elfoglaltam a szobámat. Lefürdök, lefekszem, és reggel hazamegyek. El innen.

Fel akartam hívni a húgomat a szobámból, de a telefon nem működött. Szentségelni kezdtem, ami most több okból kifolyólag is jól esett, majd felvettem a cipőmet és elindultam, hogy az aulában lévő telefont vegyem igénybe.

Szerencsétlenségi sorozatom a telefon használhatatlanságával még nem ért véget. Alig haladtam pár métert a folyosón, elejtettem a kulcsomat. Lehajoltam érte, és mikor újra lendületet véve elindultam, azonnal egy idegen testtel ütköztem. Akkor még legalábbis azt hittem, idegen. Még fel sem fogtam, hogy Bill volt az áldozat, akit fellöktem, egy nálam jóval erősebb kéz lendült felém és egy határozott mozdulattal sörpört el az útból. A lökéstől megtántorodva, kezdtem zuhanásba, míg nem fenékkel landoltam a kemény padlószőnyegen.

Mire feleszméltem, a folyosón már nem állt senki. Talán képzelegtem volna? Életem végéig képzelegni fogok Billről?

Nem bírtam tovább, a sírás felülkerekedett rajtam, hátamat a falnak döntöttem, lábaimat felhúztam és fejemet rájuk hajtva engedtem át magam az önsajnálatnak.

-          Szia. – szólított meg egy hang, ami ezer tüske erejével hatolt szívem legmélyébe.

-          Szia. – néztem fel rá.

-          Sajnálom. – közölte őszinte megbánással tekintetében.

-          Én mentem neked. – szipogtam.

-          A testőrök ilyenek. Kicsit, hogy is mondjam. Túlaggódósak.

Csak néztem őt, és újra elámultam gyönyörű arcvonásain.

-          Jól vagy? – ült le mellém a földre.

-          Nem igazán. – vallottam be.

-          Akkor már ketten vagyunk. – sóhajtott, felkeltve érdeklődésem. – Én is úgy érzem magam, mint akit eltaroltak és ott hagytak a földön védtelenül. Bill vagyok. – nyújtotta felém kezét.

-          Viki. – fogtam vele kezet…

Amit akkor éreztem, az leírhatatlan. Egyenesen a szemébe néztem, testem melegség járta át. Bill gyönyörű barna szemei hatalmasra tágultak, és hosszú másodpercekig pislogás nélkül fürkészték tekintetem.

-          Utolsó esély. – hallottam meg Castiel csengő hangját a távolból.

-          Mi az? – kérdeztem Billt, aki még mindig nem engedte el a kezem.

-          Úgy érzem, mintha… mintha ismernélek.

-          Talán így is van.

-          De ha nem is, én szeretnék rá lehetőséget.

-          Meg szeretnél ismerni? – kérdeztem vissza, újra száradó szemekkel.

-          Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, és kérlek, ne érts félre. De úgy érzem, te vagy az, aki felsegít a földről.

-          Nem tudom, mit mondhatnék erre. – érzékenyültem újra el.

-          Hogy kezdésnek lelépsz velem innen pár másodpercen belül, míg keresni nem kezdenek, és velem vacsorázol.

Így kezdődött akkor is. Én voltam a lány, aki felbukkant és rossz hatással volt Billre. A lány, aki elcsavarta Bill fejét és lázadásra ösztönözte. Ebből indult minden, ami végül ahhoz vezetett, hogy elveszítettem őt.

-          Én türelmes vagyok. Majd keress, ha nem ütközöm a munkáddal. – engedtem el a kezét és felálltam.

-          Hogy foglak megtalálni?

-          Itt leszek. – mutattam szobám ajtajára. – De ha holnap, egy hét múlva, vagy akár jövő ilyenkor jutok eszedbe, hívj fel.

Kistáskámból előkutattam egy tollat és egy darab papírt, míg ő felállt, majd gyorsan felírtam a számomat.

-          Keresni foglak. – ígérte kezében a telefonszámommal.

-          Remélem. – búcsúztam, és rég nem tapasztalt, belülről jövő mosoly ült az arcomra.

Alig értem be a szobámba, megcsörrent a telefonom, üzenet érkeztét jelezve:

„Holnap egy korai ebéd a hotel éttermében? Velem lesz egy testőr, de ígérem, nem eszik bele a kajánkba J”

Egy ember nem lehet életének minden egyes momentumában boldog, sosem elégedhet meg maximálisan, mindig lesz valami, egy apró dolog, ami keserűséget okoz. Így kell élveznünk, ezt kell elfogadnunk, mert ha csak egy kicsi esély is van arra, hogy nem kell egyedül töltened a napjaidat, ha akad egy csekély remény arra, hogy valaki szeressen, akkor meg kell ragadni és nem engedni el…