Esély a boldogságra…

„Ne feledd.  Az emlékei nem vesznek el örökké, ha nem lesz boldog, vissza kell térnie…”

Nem tudtam biztosan, jól cselekszem-e, csak a szerelem vezérelt, amit iránta éreztem. Mostantól csak az enyém, nem osztozom rajta senkivel és semmivel. Nem utazgat világszerte és nem hagy magamra sokszor hetekre, hónapokra. Ő is ezt akarja, tudom. Hogy miért nem kértem a beleegyezését? Talán attól félek, ha döntés elé állítanám, én veszítenék. De tudom, hogy szeret, tudom, hogy nem szakadhat ketté. Boldogtalan abban az életében, és én vagyok az, aki betöltheti az űrt a szívében.

-------

Hatalmasat rándult szerelmem teste, amitől azonnal felriadtam. Szinte ömlött róla a víz, érthetetlen szavakat zihált, szemhéja rebegett. Hirtelen kipattantak szemei és levegő után kapkodva ült fel az ágyban. Megint rosszat álmodott… megint arról álmodott. Erőtlenül simogattam meg hátát, hogy biztosítsam, itt vagyok, nincs semmi baj, majd megvártam, míg visszadől, elhelyezkedik és újra álomba merül.

-                     Jó reggelt. – puszilgattam arcának puha bőrét.

-                     Szia kicsim. – suttogta rekedtes hangon és óvatosan nyitogatta szemeit.

Közelebb fészkeltem magam hozzá és fejemet válla hajlatában pihentettem.

-                     Szeretlek. – csókolt bele hajamba és ujját gyengéden vezette végig meztelen hátamon.

-                     Mit szeretnél reggelizni?

-                     Téged. – fordított hirtelen maga alá és puszilgatni kezdte nyakamat.

-                     Ha így folytatod, éhen fogunk halni. – nevettem fel mikor puszija csiklandós területre tévedt.

-                     Imádom, amikor nevetsz. – vette birtokba ajkaimat jelezve, hogy nem óhajt többet beszélgetni az elkövetkezendő, szerelmeskedésre szánt időben.

Annyira gyengéd, annyira óvó és figyelmes. Minden egyes szeretkezés vele egyenesen a mennyországba juttat.

Pihegve borult mellkasomra, miután az ő gyönyöre is beteljesedett.

-                     Megint azt álmodtam. – közölte halkan, pár perc néma szuszogás után.

Lehunytam a szemem, mert éreztem, ha nyitva tartom, elönti a könny.

-                     Ott állok a színpadon, éneklek többezres tömeg előtt. Mögöttem egy szőke hajú dobos srác, a balomon egy kedves barna hajú srác játszik basszus gitáron és jobbra a másik oldalamon egy fiú, aki hasonlít rám. Nem külsőleg. Csak az arca. De sosem néz rám, sosem szól hozzám, csak gitározik.

Fájt ezt hallani. Minden egyes ilyen álma után lelkifurdalásom van és rettegek attól, hogy vissza kell őt adnom. El fogom veszíteni az emlékei miatt és ő még csak nem is tudja, hogy ezek valós emlékek.

-                     Mi az? – nézett fel rám, mikor azt a torkomban lévő hatalmas gombócot próbáltam eltűntetni egy erőteljes nyeléssel.

-                     Semmi. – ültem fel. – Készítek reggelit.

Kikeltem az ágyból, belebújtam a köntösömbe és már csuktam is be magam mögött a háló ajtaját. A konyhába siettem, ahol a pultnak támaszkodva próbáltam mély levegővételek egymásutánjával távol tartani sírásomat.

Kifújva láthatóvá vált lélegzetem, a levegő körülöttem hirtelen lehűlt, a bukóra nyitott ablakon szinte betört a levegő, plafonig emelve függönyeim.

Tudtam, hogy ő az.

-                     Nem. – szorítottam ökölbe kézfejem.

-                     Megállapodtunk. – szólt hozzám magasztos hangján, amitől egész testem libabőrbe borult.

-                     Ezek csak álmok. – fordultam meg, hogy a hátam mögött álló gyönyörű férfialakkal szembe nézhessek.

-                     Nem csupán álmok. Az emlékeit éli meg, bezárva egy kalitkába, amire te raktad rá a lakatot.

-                     Azt mondtad működni fog! Azt mondtad velem maradhat! – kértem számon tomboló dühvel.

-                     Azt mondtam, veled maradhat, míg maximálisan boldog. Emlékezz! Hónapok teltek el és még mindig uralják az emlékei.

-                     Én azt hittem… - töröltem le egy arcomon végigfolyt könnyet. – Azt hittem, boldog velem.

-                     Az az ő igazi élete.

-                     Ahol magányos volt?

-                     Ahol mindene meg volt, amire gyermekként vágyott. A hírnév, a rajongás nektek, embereknek többet ér mindennél.

-                     A szerelemnél is?

-                     Sosem láttam még oly intenzív szerelmet, mint ami köztetek bontakozott ki. De úgy látszik, múlandó.

-                     Nem hiszek neked! Ezek csak álmok! – hajtogattam szüntelen.

-                     Hunyd le a szemed. – utasított és kezével távolról irányítva, lecsukta szemhéjaimat.

A hálónkban találtam magam. Ott feküdtem az ágyon békésen szerelmem mellett. Ő cseppet sem volt nyugodt. Végtagjai meg-megrándultak, arcát könny áztatta, szemei remegtek.

-                     Tom. – nyöszörögte kétségbeesve, nekem pedig összeszorult a gyomrom.

Szemeim újra lecsukódtak és hirtelen hangzavar vett körül. Egy színpad előtt álltam. Egy Tokio Hotel koncerten. Bill mikrofonnal a kezében énekel egy lassú számot, a bátyja, Tom a zongora mögött ülve kíséri őt. Bill ránéz, de Tom keresztülnéz rajta, mintha ott sem lenne. Szinte érzem a fájdalmát szívemben.

-                     Az álmában vagyunk. – magyarázta Castiel.

-                     Szenved. – ismertem el gyönyörű szerelmemet figyelve.

Újra a konyhában voltunk, én levegő után kapkodtam, Castiel pedig vigyázban állt velem szemben.

-                     Tudod, mi következik.

-                     Nem veszíthetem el! Az nem lehet, hogy ennyi volt!

-                     Meg volt az esélyed.

-                     Nem! Ki kell mondania! Ki kell mondania, hogy nem boldog! – kapaszkodtam gondolkodás nélkül utolsó reményembe.

-                     Ez valóban így van. De ne feledd! Boldogságot ígértél, és nem adtad meg neki.

Egy pillanat alatt eltűnt szemem elől Castiel, és magával vitte az én álmaimat. Igaza van… Megígértem, és nem tettem eleget neki. Önző mód láncoljam magam mellé és figyeljem élünk végéig, ahogy egy múltbéli döntésem miatt nem lehet önmaga? Nem tehetem! Annál sokkal jobban szeretem őt! El kell engednem még akkor is, ha belepusztul a szívem a fájdalomba.

De hogy érjem el? Hogy érhetném el, hogy őszintén kimondja, mit érez? És hogy fogom elviselni, ha tényleg kimondja?

-                     Mi az, kicsim? – jelent meg a konyhában szerelmem.

-                     Semmi. – töröltem meg arcomat.

-                     Miért sírsz? – lépett közelebb és kezeit körbefonta derekamon. – Mi a baj?

-                     El kell mondanom valamit. – toltam el magamtól hirtelen ötlettől vezérelve.

-                     Ez nem hangzik túl jól.

-                     Én már… én már nem… - dadogtam szedett-vedetten.

-                     Mit te nem?

-                     Szakítani akarok. – vágtam rá egyszerűen.

-                     Tessék? Mit vettél be?

-                     Semmit Bill, én egyszerűen csak… nem látom a közös jövőnket már.

-                     És ez kávékészítés közben jött rád? Oké, megiszom a sima koffeines kávét, ha ez a bajod. – mosolygott rám édesen.

-                     Nem csak ez. A hajad, a sminked, a ruháid. Én egy férfit akarok magam mellé, nem valakit, aki több időt tölt a fürdőben, mint én. – olyan gyűlölet ébredt bennem saját magam iránt, amit életem végig nem fogok tudni kiölni magamból.

-                     De hát ez vagyok én! Azt mondtad, ezt is szereted bennem. Hogy érzelmes vagyok és gyengéd.

-                     Túlságosan az vagy, érted? Megfulladok tőled!

-                     Ezt nem mondhatod komolyan. – bólogatott hevesen és kezemért nyúlt.

-                     Elmegyek.

-                     Hova?

-                     Nem tudom. Elmegyek, és mire hazajövök, nem szeretném, ha itt lennél.

-                     Ennyi? Lelépsz és vége van?

-                     Úgy tűnik.

-                     Ne csináld ezt, kérlek! – nézett rám könnyben úszó szemekkel.

-                     Hagyj elmenni. – kértem küzdve magammal.

-                     Szeretlek. – vette két keze közé arcomat és szenvedélyesen csókolt puha, forró ajkaival.

-                     Sajnálom. – döntöttem fejemet mellkasára, míg össze nem szedtem magam. – Sajnálom. – ismételtem, majd ismét eltoltam őt magamtól, mert attól tartottam, nem bírom sokáig türtőztetni magam.