Együtt lenni valamiért

Tiszta, hideg éjszaka volt. Hosszas borult idő után ez volt az első délután, mikor a felhők felszakadoztak, s mire a hold felbukkant, már nem állt az útjába semmi; zavartalanul szemlélhette az alatta elterülő tájat.

Egyik barátságos sugara rávetült az ágyon fekvő lányra. Sötét haja szétterült a párnáján, s arcát könnyek csíkozták. Szeme csukva volt; pár perce nyugtalan álomba merült. Ám még ezekben is csak egyvalaki szerepelt, egyvalaki, akiről nappal is álmodott.

Ritkán találkoztak. Hisz’ Ő rálépett arra az útra, ahonnan nem volt többé visszaút az apró falucskába, vissza Hozzá...

Hónapokig csak a tévében látta, csak az újságokból mosolygott rá, és Karoline nem tehetett ez ellen semmit. Ki volt ő, hogy visszatartsa? Csak egy barát... Pedig Bill utóbbi látogatásaikor már nem csak egy barát akart lenni. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy szíve hevesebben ver, beleborzong akár a fiú legkisebb érintésére is. Ám Ő mindig elment, Karo pedig meggyőzte magát, hogy ez mind nem jelent semmit.

De most, Bill ismét itthon volt, fájdalmasan közel hozzá. Ahogy találkoztak, a lány szíve egyszerre akart a boldogságtól a felhőkig repülni, s megszakadni a fájdalomtól. Mert még mindig csak úgy nézett rá, mint egy barátra.

De talán jobb is volt így. Hisz’ havonta alig egy nap állt a rendelkezésükre, s Karo egyetlen vele töltött percet sem akart kockáztatni azzal, hogy bevallja érzéseit, vagy bármit is tesz. Olyan rövid volt minden közös perc, ez pedig minden bizonnyal felrúgott volna minden addig kialakult kötődést. Túl értékes volt a barátság ahhoz, hogy más vizekre evezzenek.

De aznap valahogy mégis minden összekuszálódott. Csak néhány elkapott pillantás, és Karo minden elmélete, indoka messze elszállt. Esélyt látott, mely csak úgy kínálgatta magát a kihasználásra.

De mikor szemtől szembe álltak, ez mind szertefoszlott. Elköszöntek, s mindketten egyszerűen hazamentek.

Egyikük sem sejtette a másikról, hogy annak majd’ megszakad a szíve, s hogy pont a ő az, aki erre orvosság lehet.

Reggel Karo telefoncsörgésre ébredt.

-         Igen – szólt bele álmosan.

-         Hello, én vagyok! – hallotta Bill hangját a vonal túlsó végéről.

A lány úgy ült fel, mintha rugóval lökték volna.

-         Bill? – kérdezte lelkesen. – Mi az?

-         Kiderült, hogy csak estefelé  kell indulnunk. Ráérsz ma?

-         Persze!

Karo arcán hatalmas mosoly terült szét, ahogy letették. Hiszen még mindig jobb volt csak barátként találkozni vele, mint sehogy.

Dél körül megebédelt, gyorsan elkészült, majd sietve útnak indult a megbeszélt találkozóhelyre. Már tíz perccel korábban ott volt, ám meg sem lepődött, mikor Billt is ott találta.

Széles mosollyal üdvözölték egymást, majd sétára indultak.

-         Tegnap olyan kevés időnk volt... – mondta Bill. – Alig meséltél, hogy mi van veled.

-         Velem? Semmi. Az égvilágon semmi, ami elég érdekes ahhoz, hogy elmondjam – felelte Karo szemlesütve. – Inkább mesélj te. Annyi érdekes helyen jártatok mostanában.

Elgondolkodva hallgatta a fiú szegényes élménybeszámolóját. A mondatokból úgy vette ki, mintha Billnek sem egészen ott járna az esze, de nem törődött vele.

Pedig ha tudta volna, hogy annak merre kalandoztak el a gondolatai! Nem túl messze, csupán a tőle húsz centire sétáló lányig. Mind legtöbbször, ha a közelében volt.

A külső szemlélők számára idillinek tűnő órák gyorsan repültek. Az ég ismét beborult; még ez is szimbolizálni akarta a két fiatal lelki világát, főleg, mikor az eső nagy cseppekben esni kezdett.

-         Van esernyőd? – kérdezte Bill.

-         Hogy lenne? Mikor elindultam, még sütött a nap – nézett fel Karo méltatlankodva az égre.

-         Akkor...

Ám ekkor Bill telefonja megszólalt. Fél percet beszélt rajta, majd ismét zsebre rakta.

-         Tom volt. Fél óra múlva indulunk. Szóval, azt hiszem, lassan mennem kell – állt meg Bill, és szembefordult Karóval.

-         Mikor jössz újra? – kérdezte a lány szomorúan csillogó szemekkel.

-         Ahogy csak tudok.

Karo nem ment haza. Nem volt kedve otthon búslakodni, csak rótta az egyre több pocsolyával tarkított járdákat. Végül akarva-akaratlanul Billék utcájában lyukadt ki.

A kocsi már nyitott ajtókkal állt a ház előtt, s Karo épp látta Tomot eltűnni benne.

Elkezdett rohanni. Először érezte magában a késztetést, hogy bevalljon mindent.

Épp beleütközött a kapun kilépő Billbe.

-         Jesszusom, Karo! Halálra ijesztettél – tartotta meg a kis híján hasra eső lányt.

-         Ne haragudj. Én csak... – nézett a fiúra könnytől csillogó szemekkel.

-         Bill, igyekezz! – hallották ekkor Tom hangját.

-         Igen? – nézett rá Bill értetlenül.

-         Hiányozni fogsz – hajtotta le a lány a fejét, és kitörölte a szeméből a könnyeket.

Karo szabad folyást engedett bánatának, ahogy a kocsi elhajtott. Ahogy belenézett azokba a gyönyörű, barna szemekbe, már nem érzett magában elég bátorságot. Pedig tudta, hogy pozitív választ kapott volna. Már biztos volt azoknak az elkapott pillantásoknak a jelentésében. De így érezte helyesnek. Mert ha valamiért együtt lettek volna, az nem csak egyetlen nap lett volna egy hónapban.

*VÉGE*