Csak egyetlen napra

- Bill! Mi bajod van? Legalább csinálj úgy, mintha örülnél,

hogy ma már a második díjat nyerjük.. - lökte meg öccsét Tom,

a színpad mögött.

- Ja, örülök. - zökkent ki Bill, a maga elé bámulásból.

- Azt látom.

- Csak ott volt az első sorban egy lány… És annyira szép volt.

- Egy lány miatt vagy ilyen búvalb*szott? Hányszor volt már, hogy dögösebbnél dögösebb csajok sikítoztak értünk, és mi elmentünk mellettük?! Öcsém nem szoktad még meg?

- Nem tudom megszokni, hogy lehet, hogy életem szerelme van ott a tömegben, és én hagyom elmenni.

- Jaj, életem szerelme. – vinnyogott Tom – Ne mond, hogy meg tudod állapítani egy tömegben álló csajról, hogy életed szerelme…

- Nem konkrétan rá értettem. Hanem erre az egészre. Elegem van, hogy nem élhetek úgy, mint egy normális ember. Imádom a zenét, és mindent feladtam érte. Eszem ágában sincs abbahagyni, de nem gondoltam, hogy ezzel együtt jár a magány. Nem mehetek oda egy lányhoz csak úgy, mert másnap megfenyegetik. Normális ez? Nem, egyáltalán nem! Azt hittem szabadok lehetünk, ha a zenével foglalkozunk, de bezárva érzem magam. Megmondják, hogy mit csináljak úgy, hogy észre sem veszem. Elfáradtam.

- Ez az én testvérem! – ütögette vállon Billt, ikre. – Tudod mit? Felejts el mindent, amit eddig mondtam. Menj ki Tobival, és keresd meg azt a lányt!

- Áh, nem is biztos, hogy már ott van. Meg azt se tudom, bejövök-e neki.

- 1, olyan nincs, hogy egy Kaulitzot visszautasítsanak 2, menj már!

- Nem mehetek el csak úgy…

- Tobi! – hívta oda Tom, az egyik testőrüket.

- Tom, most komolyan menjek oda ahhoz a lányhoz? – kérdezte Bill, de Tom meg se hallotta.

- Igen? – jött oda Tobias.

- Billnek lenne egy kérése.

- Mondd! – fordult a feketehajú felé.

- Hát őőő…

- Tetszik neki egy lány az első sorból, és szeretne vele találkozni. – segített neki Tom. – Ide tudnád hozni?

- Már hogy hozná ide? Jól vagy? Egy emberről beszélsz.

- Öcsi ne parázz már. Szerintem Tobi tudja a dolgát, csak mond meg neki, hogy néz ki a csaj.

- Nyugi Bill! Nem erőszakkal fogom iderángatni. Akkor megmondod, hogy néz ki?

- Szőkésbarna, kicsit hullámos haja van, és citromsárga felsőben van, könnyű észrevenni. És egy rózsaszín hajú lány állt mellette, ha ez még segít…

- Rendben. Menjetek be az öltözőbe a többiekkel, nem sokára megyek.

Az egyik nagy TV-csatorna díjátadóján voltam. Sikerült az első sorba jutnom, bár ehhez az kellett, hogy a barátnőmmel, akivel mentem, elszakadtunk egymástól. Amikor a Tokio Hotel a második díját nyerte az este folyamán, nagyon megörültem. Bill végig a közönségnek beszélve köszönte meg a díjat, és úgy láttam, hogy többször is felém nézett. Persze lehet, hogy csak beképzelem, de jó érzés volt. Miután lementek a színpadról, egy számomra ismeretlen előadó vágott bele az éneklésbe. A szám közepe felé, egy biztonsági őr odasétált elém, és halna ezt mondta:

-         Csinálj úgy, mintha rosszul lennél.

-         Én? – néztem rá.

-         Igen. – bólogatott.

Normális esetben nem bízom egy idegenben, de ez a férfi, ismerős volt. Úgy derengett, mintha a Bill, Tom, Georg és Gustav közelében láttam volna már őt. Így gondoltam, azt csinálom, amit kért. Gyengének tettettem magamat, és hangosan szóltam neki, hogy vigyen ki innen. Így is tett. A körülöttem levők nem nagyon figyeltek rám, csak az érdekelte őket, hogy így több hely keletkezett, és még előrébb juthatnak.

-         Gondolom nem csodálkozik, ha most megkérdezem, ki maga, és mit akar.

-         Szerintem nem hinnéd el. – mosolygott. – Úgyhogy várj még egy percet, amíg odaérünk. Csak gyere mögöttem.

Végigmentünk pár folyosón, és az ajtókra kiírt nevekből rájöttem, hogy ezek az öltözők. Egyre jobban izgultam, hiszen azt sem tudtam mi történik velem.

-         Várj itt egy kicsit, ő majd figyel rád. – megálltunk a folyosó egyik végén, ahol egy ajtó sem volt, csak egy másik biztonsági őr.

-         Bill, megtaláltam a lányt, mi legyen vele? Idehívjam?

-         Most hol van?

-         Janekkel a folyosón. Kicsit messzebb, hogy ne lássa meg a neveteket az ajtón.

-         Menjetek el a szállodába. – ajánlotta fel Tom.

-         Nem akarom lefektetni.

-         Jó, igen tudom… - forgatta a szemeit Tom. – De egy szállodában csak szimplán beszélgetni is lehet… Nem te mondod ezt mindig?

-         Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. – habozott még mindig Bill.

-         Öcsi, ez az este legyen a tiéd. Davidnak majd azt mondom, hogy fáj a fejed, és gondolkodom róla, hogy senki ne zavarjon. Sőt jobbak mondok. Elintézem, hogy holnap is maradjunk a hotelben. Egy teljesen napot lehetsz a te kiszemelteddel.

-         Te jobban beleéled magad ebbe, mint én.

-         Na, menj már.

-         Tobi, akkor menjünk ki a kocsihoz, és szólj Janeknek, hogy Őt is vezesse oda.

-         Rendben.

Vagy 5 percet álltam a folyosón egy feketeruhás fazon mellett. Majd valamit beszélt telefonon, és közölte, hogy kimegyünk egy kocsihoz. Egyre jobban paráztam. Most már közel sem voltam olyan biztos abban, hogy bízhatok-e ezekben az emberekben. Kisétáltunk egy parkolóhoz, ahol rengeteg kamion, és sötétített autó állt.

-         Mi folyik itt? – kérdeztem, mikor megálltunk egy teljesen fekete személyautónál. De abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és Bill Kaulitzot láttam meg.

-         Szia. – köszönt kicsit megszeppenve. – Beszállnál egy pillanatra?

-         Szia. – köszöntem cseppet sem leplezve meglepődöttségemet. – Hogy én szálljak be?

-         Igen. – mosolygott.

Úgy is tettem, és beültem.

-         Bocsi a kellemetlenségekért. Gondolom fogalmad sincs, mi történik.

-         Hát őszintén szólva, nincs.

-         Csak egy dolgot kérdezek, és eldöntheted, kiszállsz az autóból, vagy itt maradsz.

-         Oké… - mondtam halkan, még mindig furcsállva a helyzetet.

-         Lenne kedved velem tölteni egy napot?

-         Ez most valami műsorba készül?

-         Nem, dehogyis. – nevetett halkan. – Észrevettelek a színpadról, és nem hagyhattam, hogy elmenj úgy, hogy nem beszéltünk. Persze most tarthatsz egy idiótának is, és elmehetsz, csak mond meg.

-         Ez tényleg nem átverés?

-         Tényleg.

-         Akkor mit is mondtál? Egy nap veled?

-         Tobi, indulhatunk. – szólt előre Bill.

-         Hova megyünk?

-         Egy szállodába, ahol ma estére megszálltunk, és ha minden igaz, még holnap is maradunk.

-         Kérdezhetek valamit?

-         Persze.

-         Te gyakran csinálod ezt? Hogy elhívsz lányokat…

-         Jaj dehogy. Erre nem is gondoltam, hogy ezt gondolhatod most rólam? Tudod, még soha nem tettem ilyesmit.

-         Akkor most miért vagyok én itt?

-         Ezt nem tudom megfogalmazni, csal azt tudom, hogy beszélgetni szeretnék veled.

-         Átbeszéljük az egész éjszakát?

-         Ha szeretnéd…

-         Csípj meg!

-         Várj, egy dolgot szeretnék kérni. Ettől a perctől kezdve nem Bill Kaulitz szeretnék lenni a Tokio Hotelből, hanem egy egyszerű srác. Rendben?

-         Milyen Tokio Hotel? Nem ismerek semmi ilyesmit… - viccelődtem.

-         Azt hiszem, jó társaságra leltem. – mosolygott Bill.

-         Itt vagyunk. – szólt hátra Tobias. – A hátsó bejáratnál kísérlek be titeket.

Észrevétlenül surrantunk be a hotelbe. A szoba, ahová mentünk, a 6. emeleten volt. Tobias magunkra hagyott, így kettesben maradtunk.

-         Elfelejtettem felhívni a barátnőmet… Szegényt ott hagytam egyedül. Lerendezem, egy perc, oké?

-         Rendben, addig én kimegyek az erkélyre. Nyugodtan telefonálj.

-         Köszönöm.

-         Ne köszönd, én csak egy egyszerű srác vagyok. – elengedett egy mosolyt, és kiment.

Mia nem vette fel a telefont, ezért egy SMS-t írtam neki, hogy ne aggódjon, de már hamarabb eljöttem, és hogy holnap megmagyarázok mindent.

-         Nem vette fel. – mentem ki az erkélyre. – Nem jössz be?

-         De. – visszajött a szobába. – Eszembe jutott, hogy még a nevedet sem tudom, és hogy hány éves vagy, hogy mi a kedvenc zenéd, és hogy miket szeretsz… - sorolta egy levegővel a dolgokat.

-         Miért fontosak ezek? Holnap úgyis elválunk egymástól. – mondtam kicsit szomorúan.

-         Gyere csak. – odahúzott az ágyhoz, ahova leültünk. – Felejtsünk el mindent egyetlen napra, rendben? – végigsimította az arcomat.

-         Rendben.

-         De azért a nevedet szeretném megtudni.

-         Hannah, de ma estére csak egy egyszerű lány. – mosolyogtam.

-         Még egy utolsó kérdés a való világból, utána elkalandozhatunk álomvilágba.

-         Hallgatlak.

-         A szüleid nem fognak hiányolni este?

-         A barátnőmnél aludtam volna, úgyhogy nem… Megnyugodhatsz, semmi gond nem lesz. De hogy értetted, hogy elkalandozhatunk álomvilágba?

-         Úgy, ahogy mondtam. Ma este nincsenek határok.

-         Olyan fura, hogy neked ez az álomvilág. Amikor átlagos lehetsz. Nem bántad meg, hogy feláldoztad a szabadságodat.

-         Nem tudtam, hogy ez lesz, ami most van. De nem beszélhetnénk másról?

-         De, persze…

-         Áú. – kiáltott fel Bill, mikor kihúzta magát.

-         Mi az? – ijedtem meg.

-         Nem hallottad mekkorát roppant a hátam? Aúúh. – fogta meg a derekát.

-         Megmasszírozzalak?

-         Hú, az most nagyon jól esne.

-         Akkor feküdj hasra.

-         Rendben.

Így is tett. Én mellé térdeltem, és elkezdtem nyomkodni a hátát.

-         Nagyon jó kezeid vannak. – dicsért Bill.

-         Köszi.

-         De a másik oldalon is megmasszíroznál?

-         Várj. Tudod mit, szerintem vedd le a pólódat, úgy hatékonyabb.

-         Oké. – felült, és előttem vette le a felsőjét, majd visszafeküdt.

Ráültem a csípőjére, és így masszíroztam tovább.

-         Ugye, hogy így jobb? – kérdeztem.

-         Neked, vagy nekem?

Nem válaszoltam, kicsit zavarba jöttem.

-         Szerinted nem láttam hogy, hogy sasoltál, amikor levettem a pólómat? – vigyorgott.

-         Hééj, te kis… - leszálltam róla.

-         Én csak az igazat mondom. – felült.

-         Amúgy meg nem sasoltalak, csak…

-         Csak? – jött közelebb.

-         Csak néztelek… - mondtam halkan.

-         Aranyos vagy. – a fülem mögé tűrte a hajam.

-         Ma este nincsenek határok? – a szemébe néztem, és úgy kérdeztem.

-         Nincsenek. – lágyan megcsókolt.

-         Akkor kérek még egy csókot. – mondtam, mikor elváltak ajkaink.

Ettől a perctől kezdve mindketten tudtuk, hogy ez nem egy átbeszélt éjszaka lesz. Most csak a testünk kommunikál egymással. Bill végigcsúsztatta kezét a hátamon, majd óvatosan lehúzta a felsőmet. Egyre forrt a levegő köztünk. Végigcsókoltam felsőtestét. Mikor a nadrágjához értem, lassan lehúztam a cipzárját, majd megszabadítottam a felsőjétől. Hirtelen fordult a helyzet. Bill maga alá fordított, és egy pillanat elteltével már csak a fehérnemű volt rajtam, akárcsak Billen. Két kezemet a fejem fölé emelte, így csókolt meg szenvedélyesen. Aztán egyre lentebb puszilgatott. A combomat kezdte simogatni. Pár perc múlva anyaszültmeztelenül húztuk magunkra a takarót. Majd, egyáltalán nem visszafojtva magunkat lettünk egymáséi. Bill erőteljes szuszogása, a tetőpont után, fokozatosan csökkent. Mikor leszállt rólam, sűrűn kapkodta a levegőt, mint ahogy én is. Mikor kifújtam magam, áttettem a lábam a mellettem, háton fekvő Billen. A kezemmel a mellkasát simogattam, és puszit adtam a szájára.

-         Nem is tudod, milyen boldoggá tettél. – puszilt vissza. – Most érzem igazán szabadnak magam. Veled.

-         Én is így érzek. Szabadok vagyunk. – mosolyogtam.

-         És a holnap is a miénk. Egy napra egymási vagyunk.

-         Csak egyetlen napra… - gondoltam magamban.

-         Már várom a holnapot.

-         Jó éjt. – adtam neki egy puszit az arcára.

-         Jó éjt.

Nem tudtam aludni. Lehunytam a szememet, de nem jött rá álom. Bill egyenletes szuszogásából viszont arra következtettem, hogy ő már alszik. Kimásztam az ágy szélére, hogy megkeressem a táskámat. Ezután folyton a telefonomat nézegettem. Csak telt az idő, és én még mindig nem voltam álmos. Gondolkoztam. Nagyon szép volt ez az együtt töltött este Billel. Szinte mesébe illő. De arra eddig még nem gondoltam, hogy hogyan lesz vége ennek az ismertségnek. Én nem akarom, hogy szomorúan váljunk el. Útálom a könnyes búcsúkat… És tudom, hogy nem bírnék annyit mondani, hogy „szia”, majd szépen kisétálnék. Nem… Most kell elmennem innen, vagy soha. Amilyen halkan csak tudtam, felöltöztem, és leültem az ágy szélére. Néztem Billt, ahogy édesen alszik, mint egy ártatlan kisfiú. Közben pedig azt fogalmaztam meg magamban, hogy mit írjak a cetlire, amit a kezemben tartottam. Végül ezt sikerült összehoznom: ,,Köszönöm, hogy együtt lehettünk szabadok, de nem akarok a tiéd lenni csak egyetlen napra.” Leraktam a párnára, majd halkan kisétáltam a szobából. Miközben mentem le a lifttel, könnycseppek hagytál el a szememet, melyek egyre szaporábban hullottak.

Reggel Bill mikor még nem nyitotta ki a szemét, pozitív energiát érzett, majd leperegtek előtte az este folyamán történtek, és boldogan fordult felém. Vagyis ő akkor még azt hitte, hogy felém fordul, de én nem voltam ott. Hirtelen felült, és szétnézett. Nem látta a földön heverő ruháimat, se a táskámat. Semmit, ami azt jelezné, hogy még a szobában vagyok. Megakadt a szeme a cetlin, amit hangosan olvasott fel:

-         Köszönöm, hogy együtt lehettünk szabadok, de nem akarok a tiéd lenni csak egyetlen napra. – magához szorította a papírt – Nem hagyhattál itt! Hannah! – kipattant az ágyból, és a szoba összes helységét átnézte.

Megkereste a telefonját, és felhívta Tomot.

-         Mi van öcsi? Alszik még a csaj?

-         Nem. Már nem.

-         Nyugi, mindent elintéztem. Tiétek az egész nap.

-         Tom. Elment.

-         Elment?

-         Igen. Reggel csak egy cetlit találtam az ágyon, hogy nem akar egy napra az enyém lenni. Pedig tegnap annyira jó volt. Lefeküdtünk, és ő olyan gyengéd volt, törékeny. Én még látni akarom. Meg akarom csókolni, és újra vele akarok lenni. Engem nem érdekel, hogy ki mit szól, és hogy mit kell ezért feláldoznom. Őt akarom! Ha most visszajönne, soha többé nem engedném el. Nem csak egy napra kell! Én örökre szeretni akarom.

-         Bill, figyelj, átmegyek. Ne csinálj semmit jó? Egy perc.

Tom átment és próbálta megvigasztalni testvérét, ám kevés sikerrel. Bill rájött, hogy egy nap esett szerelembe, amit soha sem tud majd kiverni a fejéből. Ezzel együtt megfogadta, hogy soha többé nem lesz szerelmes, mert az fáj. Összetört a szíve, ami már összeragasztva sem lesz a régi.

Eközben én barátnőm vállán sírtam el bánatomat, de hasonlóképpen vigasztalhatatlan voltam. Ma, 1 hónappal később, még mindig róla álmodok, és alig hiszem el, hogy együtt voltunk. Ha csak egy éjszakára is…