Mint a mesékben

-         És a hercegkisasszony boldogan élt a lovagjával, míg meg nem haltak... – csukta be Karoline a mesekönyvet, majd húgára nézett.

-         És mi lett a mostohanővérével? – kérdezte a kislány nagyra nyílt szemekkel.

-         Hm... – gondolkodott el Karo. – Megkapta méltó büntetését.

-         És mi volt az?

-         Jaj, Sabine! – csattant fel ekkor az idősebbik türelmetlenül.

-         De Karo, én tudni akarom, mi lett vele! – erősködött Sabine.

-         Legfeljebb szeretnéd.

-         Akkor szeretném. Kérlek!

-         Rendben. Szóval, bezárták a várbörtönbe, de hamarosan őszintén megbánta, amiket tett, és jó ember lett belőle – hadarta Karo. – Most pedig, jó éjt. És boldog karácsonyt.

-         Neked is!

Lekapcsolta a villanyt, majd az ajtót résnyire nyitva hagyva visszatért a nappaliba, ahol szülei épp a korábbi ajándékbontogatás maradványait tüntették el.

-         Elaludt? – kérdezte az anyja.

-         Hát azt nem mondanám, mindenesetre ágyban van – közölte Karo, ahogy lehajolt néhány csomagolópapír-cafatért.

Miután minden szemetet eltűntettek, még néhány percig csendben ültek a nappaliban, végül pedig Karo szülei is aludni tértek, annak ellenére, hogy alig múlt kilenc óra.

A lány is visszavonult a szobájába, és összekucorodott az ablak előtt álló apró fotelben. Óráknak tűnő percekig nézte a fényesen ragyogó csillagokat, miközben lassan legördült az arcán egy kósza könnycsepp.

Miért nem lehet minden olyan, mint a mesékben? – gondolta szomorúan, miközben fejében végig csak egyvalaki járt.

Az, akivel csúnyán elszúrta az esélyeit. Úgy érezte, ezúttal csak egy lehetősége volt, azt pedig nem használta ki. Hiszen ott állt előtte, csak egyetlen szót kellett volna kinyögnie, s mégis a józan eszére hallgatott. Pont akkor egyszer, mikor nem kellett volna.

Még mindig élénken élt a fejében a pillanat, mikor a távozó kocsi után nézve rádöbbent, mit szalasztott el.

Ekkor valami döngve nekicsapódott az ablakának. Karo ijedten nézett kifelé, ám a sötétben nem tudott mit kivenni. Ekkor újabb hógolyónak tűnő valami támadta meg az üveget, amit rövid időn belül még két másik követett.

A lány mérgesen nyitotta ki az ablakot, majd kihajolt a hűvösbe. Ezzel egyidőben előbukkant az egyik bokor mögül Bill vigyorgó feje.

-         Megőrültél? – mondta Karo elég hangosan ahhoz, hogy a fiú meghallja, de hogy a szülei ne.

-         Lejössz?

-         Egy perc – csukta vissza a lány az ablakot, majd szekrényéhez lépett.

Átvette otthoni rövidnadrágját valami odakint is hordhatóra, és amilyen halkan csak tudott, lelopakodott a lépcsőn. Az előszobában magára kapta vastag télikabátját, sálját, kesztyűjét és csizmáját, majd kilépett a hideg éjszakába.

Ahogy kinyitotta a kertkaput, máris szembetalálta magát Billel. Mielőtt az bármit mondhatott volna, Karoline már a nyakában lógott, kis híján sikítva a boldogságtól.

-         Nem mintha annyira szeretnék akadékoskodni, de mindjárt megfojtasz – nyögte a fiú, és megpróbálta lehámozni magáról a lányt.

-         Nem is tudtam, hogy itthon leszel! – mondta a lány sugárzó arccal.

-         Miért, mégis mit gondoltál? – bosszankodott Bill, továbbra is sajgó nyakát dörzsölgetve.

-         Hát, ezt biztos nem – válaszolta Karo boldogan csillogó szemekkel.

-         Mi az, csak nem hiányoztam? – vigyorgott Bill öntelten.

-         Nem – hárította szemlesütve.

-         Ja, persze. Egyébként, itt az ajándékod – nyújtotta át a sebtében becsomagolt csomagot Bill.

Ha nem lett volna sötét, még ő is láthatta volna, ahogy Karo arca egyre vörösebb színt öltött, ám e nélkül is kitalálta, mi aggasztja barátját.

-         Elég ciki, de nem tudtam, hogy fogunk találkozni... A családra költöttem a pénzem, és gondoltam, mire találkozunk, már meglesz a januári zsebpénzem... – magyarázkodott Karo feszengve.

-         Semmi gond, ez is csak egy semmiség – legyintett a fiú.

Karoline kíváncsian tépte le a kiismerhetetlen formájú csomagról a papírt. Abban egy apró plüssegér volt, méghozzá...

-         Narancssárga? – nevette el magát.

-         Miért? – kérdezett vissza Bill sértődötten. – Gyűjtöd az egereket, a narancssárga meg a kedvenced, remek kombináció...

-         Köszönöm! – szakította félbe a lány,majd kíváncsian felnézett. – Csak ezért jöttél?

-         Én... – nézett félre Bill zavartan.

Karoline értetlenül állt Bill újonnan kialakult zárkózottsága előtt. Biztosan érezte, hogy valamit el akar mondani, mégsem próbálta rávenni, hogy ezt meg is tegye. Végül mégis felülkerekedett benne a kíváncsiság.

-         Mi az?

Bill furcsán csillogó szemekkel nézett rá. Pont úgy, ahogy egy hónappal korábban Karoline nézett Őrá.

Szavak nélkül értették meg egymást, olyan könnyedén, mint soha korábban. Olyan dolgokat közöltek egymással, amit szavakkal csak nehezen tudtak volna megfogalmazni, és olyanokat, amiket sehogy. De mindennek vége szakad egyszer, s mikor Bill néhány lépést hátrált, Karo úgy érezte, már túl sokszor tapasztalta ezt.

-         Mennem kell – suttogta.

-         Ennyi? – kérdezte Karo hitetlenkedve.

-         Miért, mit akarsz még?! – csattant fel Bill.

-         Ne játssz velem! – lépett hozzá közelebb fenyegetően a lány.

-         Nem értem, ezzel mire akarsz utalni. Nem mondtam semmit, nem tettem semmit...

-         Attól tartok, félreismertelek. Eddig nem gondoltam, hogy te menekülnél bármi elől is. Most minden csak tőled függött, de gyáva vagy döntést hozni. Gyáva vagy, Bill Kaulitz!– rohant vissza a kertjükbe Karo dühösen, a kaput hangosan becsapva maga mögött.

Bill csak tanácstalanul állt úgy, ahogy a lány ott hagyta. Végül csak előkapta a telefonját.

Karo mobilja hangosan rezegve jelezte a zsebében, hogy SMS-e érkezett. Kapkodva vette elő, majd letörölte könnyeit, hogy lásson valamit. Még odakint volt, a ház egyik sarka mögött álldogált vacogva.

„There's someone I'm waiting for if it's a day, a month, a year; I gotta stand my ground even if it rains or snows... But what else can I do when I'm still in love with her?*” – olvasta azt az idézetet, amit még egyszer együtt találtak valahol.

Néhány perc után nagyot sóhajtva lépett ki újra az utcára, ezúttal vigyázva, nehogy felébressze a szüleit. Azt hitte, Billt még ott fogja találni, ám már csak távolodó körvonalát látta az éjszaka ködjében.

Hamar beérte, hisz’ úgy rohant, mint még soha. Kifulladva állt meg Bill előtt, aki csak szomorúan nézett rá.

-         Igazad volt. Félek – vallotta be az nehézkesen.

-         Psszt – tette Karoline a fiú szájára a mutatóujját, majd lassan odahajolt, és megcsókolta.

Egyáltalán nem ilyennek képzelte el. Korábban százféleképpen is lejátszódott már a fejében az esemény, ám egyszer sem volt legalább feleannyira szép az egész, mint a valóságban.

Hiszen a házak karácsonyi díszítése, az ablakokon áttetsző karácsonyfák körvonala és az éppen kezdődő hóesés a lehető legszebb hátteret biztosította; az érzések végre a valóságban is teljes bizonyossággal léteztek, sokkal erősebben, mint a lány képzeletében.

Karoline életében először úgy érezte, tündérmesébe csöppent, aminek soha nem akart a végére érni.

Az idézet magyarul: „Van valaki, akire várok, legyen az egy nap, egy hónap vagy egy év; én várni fogom akkor is, ha esik, vagy havazik.. De mi mást tehetnék, ha egyszer szerelmes vagyok belé?”