Hinni kell az égiekben!

December 24.-e van. Gyönyörű ebben az évben a tél, igazi fehér karácsonyunk van. Férjemmel, és két gyermekemmel úgy érzem, hogy békés és boldog karácsonyunk lesz.

-Kicsim! – hallottam Bill suttogását magam mellett – Jó reggelt!

-Szia! – köszöntem rekedtes hangon, majd lassan kinyitottam a szemeimet. Meglepődve néztem kedvesemre aki már melegítőnadrágban, nagy kabátban és egy kötött sapiban guggolt az ágyam mellett.

-Hát te meg? – könyököltem fel az ágyban, majd egy puszit adtam az ajkaira

-Korán kidobott az ágy… és hogy hasznosan töltsem a reggelem elmentem a pékségbe. – mosolygott, majd mellém ült

-Oh és mi finomat hoztál?

-Neked sajtos pogácsát, Emilynek és Danielnek pedig kakaós csigákat!

-Meg is nézem őket! – kászálódtam ki a paplanok közül

-Hagyjad! Most néztem meg Őket és még édesen aludnak. – húzott az ölébe és egy puszit adott az arcomra

-„Jó jeggelt” – hallottunk Daniel kiabálását és futását

-„Vájj meg endem isz” – sikította Emily is, majd egy pillanat múlva berontottak a hálószobánkba

-Oh a mami kicsi kincsei. – mosolyogtam el magam és magamhoz öleltem gyermekeimet. Daniel 5 éves, Emily pedig 3 éves… Áldott jó gyerekek. Egy rossz szavunk se lehet Billemmel… életvidám, édes gyerekek.

-„Hagy bújjunk be hozzátok papíííí” – lógott Emily apja nyakán

-Tudod mit kicsim! A papi felhozza ide nektek a reggelit, és majd itt megesszük… De csak ha a mami is megengedi! – nevetett felém

-„Jécci mami” – bújt hozzám Daniel… Tipikus családi kép… a kislány apás, míg a kisfiú anyás

-Hát most az egyszer! – egyeztem bele. Amíg Bill lent a konyhában összekészítette a reggelit, addig mi befészkeltük magunkat a takaró alá és vártuk a papit.

-Itt is vagyok! – lépkedett óvatosan Bill a hatalmas tálcával, rajta 4 habos kakaóval és a péksütikkel. Szépen, lassan megeszegettük a reggelinket. Nem kellett sem az oviba, sem a munkahelyre sietni…

-Na és mit szeretnének csinálni az én kis gyerkőceim? – kérdezte Bill, majd elkezdte csikizni a kicsiket… Nagyon jól elvoltunk… szeretem az ilyen pillanatokat…amikor egyikünknek sem kell sietnie… csak elhülyéskedünk a gyerekekkel

-Ó, most jut eszembe ! – kaptam a fejemhez – Az ajándékokért most kell elmennem.

-Jajj, ne már kicsim. – szomorkodott Bill

-Gyorsan elmegyek érte, és jövök is haza hozzátok!

-Elmenjek én? Már úgy is felvagyok öltözve… csak kocsiba ülök és már megyek is.

-Áh nem kell köszi… Te már elmentél a reggeliért…majd én elmegyek. Egy fél óra és itthon is vagyok! – gyorsan felkaptam magamra egy egyszerű, de meleg ruhát és visszamentem a hálóba

-Fogadjatok szót apucinak! – adtam egy puszit a gyermekeimnek, férjemnek pedig egy csókot

-„Vájunk mama” – mondta Daniel, majd bekapcsolta a mesecsatornát. Bill gyorsan kikísért a garázsba

-Szeretlek! Nagyon vigyázz az úton, lehet hogy még le van jegesedve. Reggel még olyan volt.– húzott magához és megcsókolt

-Rendben, vigyázok magamra! Szeretlek! – simogattam meg az arcát, majd beszálltam a kocsimba és elhajtottam. Épp a kedvenc dalomat dúdolgattam vezetés közben, amikor arra lettem figyelmes hogy egy fekete terepjárós férfi idegesen dudál mögöttem…Hagytam is hogy megelőzzön… nem akartam feltartani… ez volt az én hibám. A férfi körültekintés nélkül hajtott mellém, a jeges úton megpördült a tengelye körül, majd a szembejövő nyerges kamionnal frontálisan ütközött… Minden egy pillanat leforgása alatt történt. A kamion pótkocsija lesodort az útról engem is elsodorva és én az árok csapódtam… Innentől kezdve minden kiesett nálam. Nem érzékeltem a külvilágot, nem tudtam hogy mi történik körülöttem…

-Tom! – szólt bele Bill kétségbe esett hangon- Anita.- és elcsuklott a hangja

-Mi van Bill? Mi történt?

-Anitának balesete volt a sztrádán. – kapkodta a levegőt - És most műtötték, de kómába esett. – sírta el magát

-Atya ég! Azonnal megyek… a gyerekek hol vannak?

-A szomszédoknál… szegénykéim annyira megijedhettek… - szipogta

-Melyik kórházban vagytok? – Tom

-A Szent Annában…

-5 Perc és ott vagyok.

-Jól van… de nagyon vigyázz magadra. – tette le Bill a telefonját. Ez idő alatt az orvos beszélt Billel és megengedte neki hogy bent maradhasson velem…

-Itt is vagyok Bill ! – toppant be Tom a kórtermem ajtaján

-Hogy van Anita? – lépett közelebb az ágyamhoz

-Kómába esett… - mondta maga elé bámulva

-Sajnálom. – hajtotta le a fejét – Az orvosok mit mondtak?

-Semmit… - mondta élettelenül. – Várjunk! Ez az egy megoldás van… várni és várni, amíg  felébred. Ha egyszer még felébred szegény! – tört ki belőle a sírás

-Jajj Bill – ölelte magához öccsét- Fel fog ébredni, hidd el!

-Megkérhetnélek valamire?

-Persze mond csak.

-Emilyéket elvinnéd magatokhoz néhány napra?

-Ez természetes. Sarahval vigyázni fogunk rájuk! Behozzam őket?

-Igen… de csak hogy elmondjam hogy most mi történik velünk!

-Biztos Bill?

-Igen. – mondta határozottan majd elköszönt testvérétől, aki egyből is ment a gyerekekért. Este 7 óra körül toppant be Sarah és Tom a kicsikkel a kórterembe. A gyerekek ahogy meglátták az apjukat, egyből futásnak indultak.

-„Sia papííí” – ölelte át apja nyakát Emily

-Szia kicsi bogaram! – simogatta meg lány arcát, majd fiát is magához ölelte

-Most jól figyeljetek a papira! – guggolt le eléjük ,  majd vett egy nagy levegőt- A maminak és nekem itt kell maradnunk néhány napra.

-„De mijért?” – kérdezte kétségbe esett arccal Daniel, majd az ágyam mellé sétált és a kis kezét az én kezemre tette

-Nagyon elfáradta anyuci és sok alvásra van most szüksége.

-„De otthon is ajudhatna” – felelte Emily majd Ö is az ágyamhoz sétált

-Itt lesz a legjobb anyucinak… - mondta Bill el – el csukló hangon – Úgyhogy most néhány napra Tom bácsiékhoz fogtok költözni.

-„Én nem akajok” – pityeregte el magát Emily – „Én a mamival sejetnék lenni”

-Jajj édesem… ne sírj! Mit szólna a mami, ha látná, hogy az Ő kis hercegnőcskéje pityereg? – nyugtatta Bill kislányát és letörölgette apró könnyeit

-„Emily… anyucinak most aludnia kell… a papi megmondta!” – szólalt meg Daniel

-Igen kicsi fiam. – ölelte meg gyermekeit, majd egy-egy puszit adott gyermekeik arcára – Daniel nagyon vigyázz a kishúgodra.

-„Úgy lesz apuci!”

-Gyertek kicsikéim – szólalt meg Sarah aki eddig az ajtóban állt – Ideje hazamennünk… biztos fáradtak vagytok már.

-„Ájmos vagyok máj… de a mamit akajom!” – nézett könnyes szemekkel Emily, majd Sarah karjaiba vette és megnyugtatta. Szegény nagyon össze lehetett zavarodva… nem értette hogy most mi zajlik körülötte

-„Papi bejöhetünk majd holnap anyucihoz?” – kérdezte Daniel miközben Tom adta rá a kis kabátot

-Persze, kisfiam… - ölelte még egyszer magához kisfiát majd kislányát – Megígéritek, hogy jól viselkedtek Sarah néniéknél?

-Igen. – felelték egyszerre

-Hát… akkor szia Bill. – adott 2 puszit Sarah, majd Tom is odament

-Vigyázunk a gyerekekre és nyugodj meg… Anita fel fog ébredni! – mondta halkan majd megölelte az öccsét

-„Sép ájmokat mami” – mondták egyszerre a kicsik majd integettek és kiléptek a kórteremből

-Szerelmem… - nézett könnyes szemekkel rám, és leült az ágyam mellett lévő székre – Nem hagyhatsz itt engem… a gyerekeket! Szükségünk van rád. – fogta meg hideg kezem, majd megpuszilta a kézfejem. Próbálta visszafojtani a belülről kínzó sírást… de nem bírta. 1000 számra hullottak a könnyei…

-Annyi minden szépet éltünk meg… nem lehet hogy most vége legyen a szerelmünknek. – suttogta

Emlékszel a találkozásunkra? Azt mondtad olyan volt mint egy mese. Egy operabálon találkoztunk… eszem ágában sem volt elmenni. De anya rábeszélt! És elmentem… Ahogy megláttalak abban a csodaszép fehér ruhádban, elállt a lélegzetem. Az arcodat egy kis maszk fedtem épp úgy mint az enyém! De tudtam, hogy gyönyörű arcra találok majd a maszk alatt. Amikor felkértelek egy táncolni, Te félve mondtál „Igen”- t. Még most látom magam előtt, ahogy óvatosan leveszem rólad a maszkot, és megpillantom ragyogó szemeidet. Még életemben nem láttam olyan gyönyörű, őszinte szemeket… Én félve engedtem, hogy leleplezd arcom. Nem tudtam, hogy miként fogsz viselkedni. Tartottam attól, hogy megismersz, mint a Tokio hotel énekesét… de Én azt akartam, hogy úgy nézz rám, mint egy átlagos fiúra. Amikor megpillantottál, láttam a szemedben, hogy Te már az első pillanatban felismertél. És mikor az először csókoltalak meg a csillagos ég alatt, azt mondtad: „Fekete hercegem”. Egyből beléd szerettem… - törölgette a könnyeit

Emlékszem, hogy mennyire vártad az esküvőnk napját! – mosolyogta el magát – Bár azt mondtad hogy megelégszel egy kicsi esküvővel is, de Én azt akartam, hogy mindig emlékezz arra a napra. A templom telis – tele volt a kedvenc virágoddal, a fehér rózsával. Ahogy apuddal megjelentél, a szívem teljesen megállt… lélegzetelállítóan gyönyörű voltál. Mint egy angyal… Az eskető pap beszédét alig bírtuk kivárni… mindig egymásra mosolyogtunk mint két ovis. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Te kijelentetted hogy Én milyen ovisan szeretlek. Nem sértődtem meg, hiszen igazad volt… Úgy óvtalak mindentől, mint egy kis ovis a maciját! Úgy szerettelek, és szeretlek mint egy ovis… Csak Te kellesz nekem. Bármi is történjék Te örökké szent leszel nekem… - simogatta meg a kézfejem és egy pici puszit adott a homlokomra

Eszembe jut Daniel születése is. Aznap volt a turnésorozatunk utolsó állomása. Te azt mondtad, hogy maradjak Veled… mert szülni fogsz. Megálmodtad az előző éjszaka. De még 3 hét volt a szülésig… biztos voltam hogy még vár egy picit Daniel. Épp a koncert kellős közepén voltunk, amikor a fülemre mondták a jó hírt. A hangom elcsuklott a boldogságtól, énekelni sem tudtam. Tomék ijedten néztek rám, a fanok ledöbbentek. Pár másodperces csönd után, félve de magabiztosan belesuttogtam a mikrofonomba: „Te jó ég… szülünk! ”  Majd hatalmas könnyekkel vágtáztam le a színpadról és padlógázzal hajtottam a szülészet felél. J Te már bent feküdtél a szülőszobában mikor beértem. Gyorsan rám aggatták a rémes orvosi göncöket. Zöld ruhacipő, az a kiállhatatlan ruha, maszk és a fejemre az-az idétlen bigyó… de nem érdekelt hogy úgy nézek ki mint egy bohóc. Odaálltam melléd és megfogtam remegő kezed. Nyugtatni próbáltalak, de nem sikerült… minden tolófájás után erősen markoltad a kezem. Ájulás közeli állapotba kerültem, hiszen a vérkeringést végleg kiszorítottad belőlem… de már semmi sem érdekelt, amikor meghallottam, hogy felsírt a mi kisfiunk. – könnyezett meg ismét

-Nem mehetsz el közülünk! Élned kell még szerelmem! Mi lenne velünk nélküled? Ha meghalnál én is utánad mennék… nem bírnám elviselni a keserű magányt. A gyerekeknek anyukára van szükségük… egy édes anyukára aki mindig velük lesz. Emilykém is annyira össze volt zavarodva… nem értette, hogy az Ő anyuciákájának miért kell most bent maradnia…

Emlékszel, hogy mennyire szerettünk volna egy kislányt Daniel mellé? Minden álmunk egy kislány volt. Az 5. házassági évfordulónkra elvittelek egy kis szigetre… aminek az volt a neve hogy Szent Emily. Csodás egy hetet töltöttünk ott… csak mi voltunk ott és senki más. Mindvégig egymással foglalkoztunk. Kényeztettük, ölelgettük, pusziltuk egymást. Ott, a kis mesebeli paradicsomban fogant meg Emily.  Éreztük azon az éjszakán, hogy ismét szülők lettünk… És mikor megszületett, nem adhattunk neki más nevet, mint ahol megfogant…

-De nem is fárasztalak. Remélem hallottad, amiket most Neked mondtam. Hiszek abban, hogy ott fent segít majd Isten nekünk – kulcsolta imára kezeit – Szép álmokat szerelmem. – fölém hajolt, egy gyengéd puszit adott az ajkaimra, majd kezemet fogva elaludt.

-„Persze hogy hallottalak Picim… minden szavaddal erőt adtál, hogy felébredjek, és újra veletek legyek. Soha sem hagynálak itt tieteket! Hisz szeretlek Titeket!

– gondoltam tudat alatt, majd hatalmas erőt véve magamon, alig érezhetően de megszorítottam kedvesem puha kezeit és kinyitottam a szemeim. Szerelmem könnyekkel küszködve nézett rám, elmosolyodott és hálát adott az égnek, hogy élek…

Talán nem is kellett szebb ajándék Billnek ezen a karácsonyon… hisz Kedvese új életet kapott az égiektől…

 Anita(L)Bill