-         Jövök kicsim. – mentem oda a gyerekszobában lévő kiságyhoz. – Éhes vagy? Megyünk reggelizni.

Beültettem Lindát a kis étkezőszékébe, és odatoltam az asztalhoz. Pár perc alatt elkészült a reggelije, ez idő alatt pedig halkan beszéltem hozzá. Nem akartam, hogy Tom felébredjen. Végre kialudhatja magát. Így csendben megetettem Lindát, majd a kezembe vettem, és fel-alá járkáltam vele. Odaálltam vele a tükör elé. Olyan aranyos, mikor át akar nyúlni a tükrön, vagy amikor megijed magától… A karácsonyfa előtt is megálltunk, hogy megcsodáljuk a rajta lógó díszeket, de Linda ezt is hamar megunta.

-         Megnézzük apát? – kérdeztem tőle, persze választ nem vártam. Egy 8 hónapos csöppség még többnyire sírással fejezi ki magát.

Így hát én döntöttem helyette. Bementünk a hálóba. Tom édesen aludt, nyakig magára húzva a takaróját. Hiszen tél van, és ő mégis mindig csak egy alsónadrágban alszik… Befeküdtem a helyemre Lindát, pedig az ágy közepére raktam. Aranyosan figyelte apukáját, majd elkezdett rámászni. Kis kezét Tom arcára sikerült tenni. Én rögtön elvettem onnan, de Tom mozgolódni kezdett. Kinyitotta a szemét, és meglepődötten nézett ránk.

- Hát ti? – kérdezte álmosan.

-         Jó reggelt. Nem akartunk felkelteni. – mondtam.

-         Mióta vagytok fent? – dörgölte meg a szemét.

-         Kicsim, meséld el apának, hogy már reggeliztél, megnézted a karácsonyfát…

-         Felkelthettetek volna. Ki akarom használni ezt a napot, hogy reggeltől estig veletek lehetek. – áthajolt, és egy puszit adott Linda arcára, én pedig egy csókot kaptam.

-         Remélem kikapcsoltad a telefonodat.

Odanyúlt az éjjeliszekrényhez, és megnyomta a mobilján lévő piros gombot.

-         Ma csak ti számítotok. – mosolygott. – És mit akar csinálni ma az én nagylányom? – Tom a hátán fekve felhúzta a térdét, majd átvettem Lindát, és odaültette a hasára.

-         Minden tiszta hó, úgyhogy lemehetnénk sétálni. – felültem, és Tom térdére támaszkodtam.

-         Oké, felöltözök, és mehetünk is.

-         Máris? Azt hittem, még lustálkodni akarsz.

-         Az ágyban is maradhatunk, csak akkor Lindát tedd le aludni. – húzta vigyorra a száját.

-         Ne mondj ilyet előtte, mert véletlenül még olyan lesz, mint te…

-         Ezt most sértésnek veszem.

-         Akkor ki kell, hogy engeszteljelek. – egy puszit adtam a szájára.

-         Ennyitől még nem bocsátok meg. – felült.

-         Majd később kapsz még mást is. És még az ajándékod is hátra van.

-         Ja, majdnem elfelejtettem. Boldog Karácsonyt kicsim!

-         Neked is. De ezt ma még úgyis elmondom párszor… Na de akkor lemegyünk most? Ha jól láttam megint elkezdett havazni.

-         Felöltözök, te meg addig Lindát öltöztesd fel, rendben?

-         Oké.

Meleg ruhát adtam Lindára, közben Tom is elkészült, így átadtam neki, míg én is felöltözök.

-         Kicsim, kimegyünk a folyosóra, mert ránk melegszik a ruha. – szólt be Tom a hálószobába.

-         Rendben. 1 Perc és készen vagyok. Hívhatjátok is a liftet.

-         Oké. Gyere kicsi lány, beteszlek a babakocsiba, és hívjuk a liftet.

-         Már itt is vagyok. –gyorsan bezártam az ajtót, és beszálltunk a liftbe. – Jól betakartad?
- A legnagyobb hóvihar sem árthat neki.
- Akkor jó.

Megérkeztünk a földszintre. Kisétáltunk a folyópartra, ami pár méterre feküdt a lakástól. Nem sokan voltak kint, ilyenkor az emberek inkább bentről gyönyörködnek a hóesésben. Mi viszont gyerekek módjára élveztük, hogy lábnyomunkat a friss hótakaróban hagyhatjuk.

-         Hógolyócsata? – kérdezte Tom csillogó szemekkel.

-         Persze, még mit nem.

-         Jó, akkor csak egyoldalú lesz a támadás. – lehajolt, gyorsan gyúrt egy hógolyót, és megdobott vele.

-         Hééj.

-         Én szóltam. – újra megdobott.

-         Ezt visszakapod. – most én dobtam meg őt.

Kicsit messzebb mentünk a babakocsitól, hogy véletlenül se találjuk el.

-         Ááááuh – kaptam a nyakamhoz. – Ez hideeeg. – kezdtem el ugrálni.

-         Várj már. – Tom elkezdte kiszedni a havat, amit sikeresen a nyakamba dobott.

-         Sszhhhh – szisszentem fel.

-         Bocsi. Nem direkt volt. – ebben a pillanatban Linda is sírni kezdett.

-         Jó nem baj. – odamentem a babakocsihoz – Megyünk már kicsim.

-         Majd én tolom.

Visszamentünk az épületbe, ahol a lakásunk volt. Beszálltunk a liftbe, és felmentünk a 6.-ra. Tom gyorsan levette a cipőjét, és a kabátját, majd kivette Lindát.

-         Levetkőztetem, addig át tudsz öltözni.

-         Oké. Köszi. – elindultam a hálószoba felé.

-         Hannah. – szólt utánam Tom.

-         Igen? – fordultam vissza.

-         Tudod. – mondta kedvesen

-         Tudom. – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt.

Ez a „tudod-tudom” nálunk olyan, mint másoknál a „szeretlek-én is téged”. A kapcsolatunk elején Tom még nagyon nehezen mondta ki azt a szót, hogy Szeretlek, és ami azt illeti, és is nehezen fejezem ki az ilyesfajta érzelmeimet. Szóval tényleg egymásnak valók vagyunk… Már az első találkozásunk óta megértjük egymást szinte szavak nélkül is, így nincs is szükség az érzelgős szövegekre. Nálunk a tettek beszélnek.

Átvettem a ruháimat, és visszamentem a nappaliba. Tom ott ült a kanapén, Linda pedig a játszós szőnyegén feküdt. Leültem Tom mellé.

-         Ugye nem haragszol? – puszilt a nyakamba.

-         Nem, csak váratlanul ért az a hó zuhatag, és elég kellemetlen volt.

-         Bocsi. Mondtam már, hogy boldog karácsonyt?

-         Témakerülésben soha nem voltál jó. – mosolyogtam.

-         Másban viszont igen. – hosszasan megcsókolt.

-         Most már csak remélni tudom, hogy ezt a marha nagy egoizmust nem örökli a lányunk.

-         Nem vagyok egoista, a lányunk viszont tökéletes. Bár hogy is ne lenne az, ilyen szülők mellett…

Ezen a megjegyzésén már csak nevetni tudtam.

-         Nem vagy éhes? Nem is reggeliztünk.

-         Most hogy így mondod… Hallom, ahogy a gyomorfalaim összepréselődnek, mert nincs semmi a hasamban.

-         Kicsim, te fura vagy ma nekem. Nem vettél be semmit? – nevettem.

-         Csak boldog vagyok, hogy a lányommal lehetek, és az anyukájával.

-         Akkor ennek örömére főzünk együtt valami ebédet?

-         Hát ha Linda megengedi, hogy egy kicsit egyedül hagyjuk…

Persze a konyhából tökéletesen láttuk, ahogy a kis szőnyegén fekszik, és a játékainak magyaráz. Így a főzésben Tom is tudott nekem segíteni. Mire kész lett, már kellőképp éhesek lettünk, így megterítettünk, és ettünk is. Persze Linda is követelte a kajcsiját, szóval megetettem. Láttam rajta, hogy elálmosodott, ezért lefektettem a kiságyába, és simogattam a kis hasát. Imádja ezt, és így könnyebben elalszik. Tom ez idő alatt elpakolt a konyhában.

-         Elaludt? – kérdezte.

-         Igen. Ha felkelt, ajándékozunk, rendben?

-         Rendben. És addig mi jót akarsz csinálni? – közelebb jött, és átkulcsolta kezeit a csípőmön.

-         Hát lenne elfoglaltságom. Például porszívózhatnék, elmosogathatnék, vasalhatnék…

-         A legfontosabb eszedbe sem jutott?

-         Mire gondolsz? – tettettem, hogy nem értem, mit akar.

-         Megmutatom. – megcsókolt, és hátrafelé kezdett lépkedni, a hálószoba felé.

Egészen az ágyig így mentünk. Hirtelen ledöntött, és fölém mászott. Levette a pólómat, majd én az övét. Az oldalát simogattam, majd a nadrágjából is kibújtattam. Tudtam, hogy Tom éjjeliszekrényében mindig van óvszer, így kihúztam a fiókot, és meg is találtam, de mást is láttam…

-         Kicsim – mászott oda mellém Tom, de ő is meglátta, amit én.

-         Ööö, ez itt az, amire gondolok? – kérdeztem zavartan.

-         Francba. Tudtam, hogy máshova kellett volna tennem. De tudod mit? Ha már így megtaláltad… - kivette a fiókból a gyűrűt, és felállt az ágyról. – Idejönnél egy pillanatra? – kérdezte pár méterre tőlem.

Sejtettem, hogy most mi következik, így rejtett mosollyal mentem oda hozzá.

-         Ööö, hogy is szokták ezt? – letérdelt elém – Azt hiszem, kicsit alulöltözöttek vagyunk az alkalomhoz… - húzta az időt – És nem pont így terveztem, de azért megkérdezem, lennél a feleségem?

Meg sem tudtam szólalni az örömtől. Annyiszor képzeltem már el ezt a pillanatot, de most mégis teljesen új volt az érzés. Csak ott álltam, és teljesen elfelejtettem válaszolni. Tom megfogta a kezemet.

-         Na? Mi a válaszod?

-         Igen. – tört ki belőlem.

Tom az ujjamra húzta a gyűrűt, amit rögtön meg is csodáltam.

-         Tudod, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte, mikor felállt.

-         Én is nagyon szeretlek. – megcsókoltam, és szorosan átöleltük egymást. – Nem is sejtettem, hogy ezt kapom majd. Hogy jutott eszedbe, hogy most hirtelen elveszel?

-         Igaz, hogy annakidején közösen jutottunk arra, hogy még várunk az esküvővel, de láttam, hogy a szíved mélyén már akkor szeretted volna.

-         Sokkal jobb így.

-         Örülsz?

-         Nem látszik?

-         De. – megcsókolt – Már csak ezért a mosolyért is megérte.

-         Várj itt egy percet. – felvettem  a pólómat, és a nappaliba rohantam. Oda rejtettem el Tom ajándékát. – Ez a tiéd. – átadtam neki a borítékot.

Egy repülőjegy volt benne Londonba.

-         Két nap Londonban. Anyu tud vigyázni Lindára, úgyhogy nem kell aggódnunk.

-         Csak mi ketten?

-         Csak mi ketten.

-         Lesz mit bepótolnunk. Köszönöm kicsim. Szeretlek.

-         Ma már másodjára mondod. – mosolyogtam.

-         És még harmadjára is elmondom, szeretlek.

-         Én is szeretlek. Ez életem legszebb karácsonya. Köszönöm.

Egymás ölelésében, forró csókban forrtunk össze, és élveztük ezt a gyönyörű napot, mely örökre a leggyönyörűbb karácsonyaink között lesz nyilvántartva.