Valóra vált álom?

-"Este fél 9. Pontban 6-kor volt a vacsora, de én megint nem ettem semmit. Amióta itt vagyok, mintha nem is élnék. Lívi, az egyetlen itteni barátnőm mindig rágja a fülem, hogy igenis egyek, különben több ideig tartanak bent. Ő már csak tudja, hiszen anorexiával került be. Igen kórházba kerültem. És hogy miért? Azt még az orvosok sem tudják. Lelkiekben talán ez fáj a legjobban. Már egy ideje komoly fizikai fájdalmakkal szenvedek, nyaktól lefelé nincs olyan ízületem, ami ne kínzó fájdalommal járna megmozgatáskor. Talán nem is az a legrosszabb, hogy nem tudok rendesen mozogni és egész nap ágyban kell feküdnöm, hanem az, hogy már szinte teljesen elfelejtettem, hogy milyen a szabad, korlátlan mozgás érzése. Hihetetlen, hogy 2 hét alatt el lehet felejteni egy ilyen mindennapos dolgot, mint a fájdalommentes mozgás... Mondjuk már kezdenek javulni a dolgok, hála a szteroidoknak. Elég arra gondolnom, hogy ilyen súlyos gyógyszereket kell szednem és máris van még egy ok, ami lelomboz. A kezem rémesen fáj, és a feldagadt ujjaimmal nagyon kényelmetlen és nehéz  írni, de úgy érzem, muszáj kiírnom magamból. Még a végén én is mehetek beszélgetésre az "ördögi énemmel". Hogy még jobban megalapozzam a rosszkedvem, ma van a nap, mikor a kedvenc együttesem fellép itt Pesten, és én nem lehetek ott!  Valahányszor lehunyom a szemem még tisztán látom az a délutánt, mikor Alexandrával suli után elmentünk megvenni a jegyeket. Amint a kezünkbe került visszafojtva a sikítást öleltük meg egymást. VIP jegyek voltak, el sem tudtuk hinni, hogy beszélgethetünk majd a srácokkal. Olyan felemelő érzés rabjául estem azon a délutánon, mint még talán soha. Annyira fáj a tudat, hogy Alexandra ott van a sorok között, és nem tombolhatok vele... Igyekeznem kéne nem erre gondolni, de egyszerűen nem megy. Ezen kívül csak a fájdalomra tudok odafigyelni, de már megszokhattam volna, hisze lassan két hete állandó tényező. Nem bírom tovább, mára elég ennyi. Ha lesz erőm majd holnap folytatom." – olvastam fel Lívinek a füzetembe írt dolgokat. Velem szemben ült az asztalnál, ami a szobában volt. Rajtunk kívül most nem volt benn senki, kettőnkön kívül a mai napon mindenkit hazaengedtek.
- Én még mindig nem értem, hogy mit szeretsz te a Tokio Hotelen! Egyszerűen nem tudom felfogni... - kezdett bele Lívi a hegyi beszédbe.
- Ne piszkálj már állandóan ezzel. Már megbeszéltük egyszer. Ahhoz képest, hogy anti vagy nagyon jól elvagyunk, nem gondolod? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében és becsuktam a füzetem. Igaz, hogy csak mi ketten voltunk a szobában, és az ügyeletes nővér épp elment valahova, mégis szinte suttogtam. Talán a napi fáradalmak okozzák.
- Tudod, hogy viccelek, nem akarok rosszat neked... Jóba lettünk és ennek nagyon örülök - küldött felém egy mosolyt. - Köszönöm, hogy felolvastad, amit írtál, jó érzés, hogy ennyire megbízol bennem.
- Én köszönöm, hogy felolvashattam és nem neked kellett elolvasni, mert rém csúnyán írtam érthető okokból... Ezt nem úgy veszem, mint egy napló, inkább csak jegyzet.
- Hát, te tudod, én mindenesetre örülök, hogy felolvastad. Eléggé fáradtnak tűnsz, - állapította meg az ásításomból- gondolom lefárasztott a három vizsgálat. - mondta együtt érzően. Mikor elmeséltem neki, hogy hogyan kerültem be, nem csodálta, hogy ennyire pesszimista és kedvtelen vagyok. Ő már több mint másfél hónapja bent van, és  tudja, hogy milyen nehéz volt nekem megszokni ezt a környezetet.
- Az még nem is olyan nagy probléma, hogy három kivizsgálás volt, hanem az, hogy folyamatosan mászkálnom kellett egyik emeletről a másikra. Nagyon fájdalmas és időigényes volt... Szerintem tegyük el magunkat holnapra. - néztem rá egy félmosoly kíséretében
- Rendeben. Segítsek felállni? Vagy tudok valamiben segíteni? – kérdezte kedvesen
- Nem kell, köszönöm. Úgy érzem, csak rosszabb lenne, ha külső segítséggel állnék fel. - Erőt vettem magamon és megpróbáltam minél fájdalommentesebben felállni. Nagy kínszenvedések után sikerült is, megfogtam a füzetem és az ágyam felé vettem az irányt. Még jó, hogy olyan közel volt, így hamar leülhettem, ami további fájdalmakkal járt. Eltettem e füzetem a kis asztalom fiókjába és nagy nehezen befeküdtem az ágyba.
- Szép álmokat, Lívi!
- Neked is, Ági! Jó éjt! - mondta, majd lekapcsolta a lámpát és befeküdt a helyére ő is. Nem kellett sok, egészen hamar elaludtam. Az utolsó gondoltam az volt, hogy mennyire várom a reggelt, hogy megkaphassam a gyógyszeradagomat és a bevétele után nagyobb legyen a mozgáskorlátom.... Reggel 6:30-kor ébredtem, mint az itt töltött idő alatt mindig. Gabi, az ügyeletes nővér amint meglátta, hogy ébredezek hozta is a gyógyszereimet.
- Jó reggel, remélem jól aludtál! - közben odaadta a gyógyszereket és miután bevettem őket, csak azután válaszoltam.
- Tudod Gabi, ez attól függ, hogy mihez képest mérjük. A fájdalmaimtól eltekintve jól aludtam, köszönöm. Lívi megint beszélgetésen van? - kérdeztem végül, bár tudtam a választ.
- Igen, viszont érkeztek hozzád vendégek. - újságolta nagy mosollyal
- Igen? És ki az? - kérdeztem mosolyogva, a szememben egy fúrcsa fény csillant meg. Nem szoktak bejönni hozzám.
- Hát, megkértek, hogy ne mondjam el. Vedd fel a köntösöd, kikisérlek a váróba. - mondta Gabi lelkesen és segített felvenni a köntösöm. A várót csupán egy ajtó választotta egy a Belosztáj bejáratától, ahol feküdtem.
Ugyan még nem kezdett el a szervezetemben a gyógyszer, de mintha könnyebbek lettek volna a mozdulatsorok. Lehet a lelkesedés és a kíváncsiság okozza? Nem sokat törődtem vele, már ott álltunk az ajtó előtt és vártam, hogy kinyíljon. Amint kiléptem a váróba, a szívem kihagyott egy dobbanást. A Tokio Hotel mindegyik tagja ott állt velem szemben, mellettük Alexandra és a nővére Alíz (neki adtam a jegyet, miután kiderült, hogy én nem megyek). Le voltam blokkolva, nem tudtam mit is kéne tegyek, végül azt veszem észre, hogy Alexandra ölel meg és én visszaölelem.
- Szia Ági!
- Szia Alexandra! Már annyira hiányoztál! - még mindig öleltem
- Te is nagyon hiányoztál, nem bírtam ki, hogy nem jöjjek el. – lassan elengedett, majd odajött a nővére is és neki is köszöntem 3 puszival. A srácok mosolyogva összenéztek.
- Ahogy látom nem jöttetek egyedül... - kezdtem bele
- De nem ám. - Alíz nagy mosolya
- Szóval te vagy az a nagybeteg lány, akiről meséltek. Ági, ugye?. - Bill
- Igen, én volnék... - válaszoltam és majd kicsattantam az örömtől. Még szerencse, hogy a német az egyik kedvenc tantárgyam, és jól is állom belőle.
- Hogy hozzátok ide őket? - nézek a két lányra, de ők csak mosolyogank.
- Miért nem tőlük kérdezed meg? - kérdezte direkt németül Alexandra, amire először nem tudtam válaszolni, és mikor épp belekezdtem volna a kimagyarázásba Gabi megszólalt.
- Ági, menjetek le az orvosoknak fenntartott udvarra, ott tudtok nyugodtan beszélgetni.
- Rendben.
- Gyertek, lemenyünk az udvarra. - néztem a többiekre és hogy a fiúk is értsék németül mondtam.
- A kórházaknak van udvara is? - kérdezte Tom furcsán, közben elindultunk
- Persze, hogy van. Igaz, hogy nem nagy, de legalább vannak padok meg
székek és mivel nincs kinn orvoson kívül senki, ( ők is csak ritkán) így nyugodtan tudunk beszélgetni - mondtam és még mindig nem akartam elhinni, hogy tényleg itt vannak, közben vártunk a liftre. Amíg nem értünk le nem szólalt meg senki. Leültünk az egyik padhoz a srácokkal szemben és elkeztünk beszélgetni. Mint kiderült, a tegnap esti VIP-beszélgetés során említett meg engem Alexandra és miután elmesélték, hogy mi van velem, a srácok közös döntés során elhatározták, hogy ma bejönnek hozzám a lányokkal.
Elmeséltem többek között, hogy miért is kerültem be, és hogy az orvosok nem tudnak velem mit kezdeni. Mivel Alíz már 20 éves és egy ideig kinn élt németben, kisegített ha valamit nem tudtam megfogalmazni. Sokat nevettünk, nagyon jól éreztem magam. Fél percre nem tudtunk csöndben maradni, mindig volt téma. Ilyen felszabadultnak egyszer sem éreztem még magam a bent töltött idő alatt. Már lassan két órája beszélgettünk.
- Olyan hihetetlen, hogy 14 évesen ilyen betegséged van. - mondta Bill, és egy kis sajnálatot véltem felfedezni a hangjában.
- Igen, olyan elképesztő, hogy ilyen is megtörténhet egy gyerekkel. De még 30-40  éves korban is eléggé különös az ilyen - kontrázott Tom. A többiek csak helyeslően bólogattak, mire én fájdalmasan felkacagtam.
- Tudom, a szüleimet is lelki terrorban tartom ezzel állításuk szerint.
De nem tudok vele mit csinálni. Isten valamiért megbüntetett ezzel a betegséggel, ahogy anyum mondaná. Az orvosok azt mondják, hogy az inmunrendszerem saját magát támadja meg és azért fáj ennyire mindenem. Én csak azt remélem, hogy minél hamarabb felépülök és hazamehetek . Ez tényleg
egy olyan betegség, amit még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnék, ha lenne. - a végén egy nagyot sóhajtottam és a többiekre néztem
- Mi is nagyon reméljük, hogy sikerül hamar felépülnöd, biztos nem könnyű a te szemszögeddel nézni most a világot. - mondta Gustav megértően.
Megszólalt Bill telefonja.
- Máris?... Jó, 5 perc és ott vagyunk. - tette le Bill a telefont és az enyémhez hasonlóan nagyot sóhajtott.
- Srácok, mennünk kell... - nézett a banda többi tagjára
- Ilyen hamar elment volna a két óra? - Alíz csodálkozva, közben mindenki elkezdett felállni.
- Sajnos igen, de nagyon örülünk, hogy eljöhettünk. - Gerog kedvesen
- Én tartozom köszönettel, hogy eljöttetek! - néztem rájuk - És nektek is lányok! - néztem rájuk boldogan
- Remélem, hogy mire legközelebb jövünk magyarba koncertezni már teljesen egészséges leszel, és meglátunk a sorok között. - mondta Tom miközben kiszálltunk a liftből az első emeleten
- Látjátok, ezt én is nagyon remélem! - mondtam nagy mosollyal - Alexandra, ugye ti még maradtok egy kicsit?
- Persze, hogy maradunk, ameddig csak lehet. - mondta
- Hát, légy jó, és vigyázz magadra! - jött közelebb Bill és adott 3 puszit, majd ment Alízékhoz és tőlük is elköszön ugyanígy.
- Gyógyulj meg hamar! - jött Tom is
- És tegyél meg mindent ennek érdekében! - jött Georg
- Hát, én maradtam a végére és mivel a többiek már szinte minden jókívánságot elmondtak, csak ismételni tudom őket. Gyógyulj meg hamar és vigyázz magadra! - mondta Gustav és mint a többiektől, tőle is kaptam 3 puszit
- Sziasztok! - mondták végül egyszerre és elindultak a kijárat felé.
- Sziasztok!- mondtuk mi is egyszerre és intettünk a fiúknak. Bill még egyszer visszafordult az ajtóban és a szemembe nézett...
- Ági, Ági kelj fel, meghozták a reggelit és a gyógyszereid is behoztam.
Gyere, menjünk... - ébreszgetett Lívi
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem tök kómásan, és próbáltam felülni az ágyban több-kevesebb sikerrel.
- Milyen többiek? Kikről beszélsz? - kérdezte furcsán
- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! - ébredtem fel végre és lassan elindultam az asztalhoz. Szomorúsággal töltött el, hogy csak egy álom volt....
- Mi az, min gondolkodsz ennyire? - kérdezte Lívi felvont szemöldökkel

- Semmin, csak... olyan valósághűt álmodtam, és annyira hihetetlen, hogy mégsem történt meg... - mondtam letörten.
- Ági, vedd fel a köntösöd, látogatóid jöttek..... - jött be Gabi a  szobába, nekem ismét az a furcsa csillogás jelent meg a szememben...