Álmomban valóság?

Nagy változáson mentem keresztül és az volt az egészben a legfurcsább, hogy több milliónyi emberből csupán a testvéremnek és a legjobb barátomnak tűnt fel ez.

Sosem tudtam másra gondolni, csak Ő járt a fejemben, akármilyen szép lányt tarthattam a karjaim között, akármilyen neves műsorban volt fellépésünk, csak az járt a fejemben, hogy Ő most mit csinálhat.

Vajon boldog? Lehet éppen egy helyes fiú viccein nevet… - gondoltam magamban és egy teljesen furcsa, régen érzett érzésként bénított le a féltékenység, miközben gyomrom görcsbe rándult és el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet vele.

Fojtogatott a tudat, hogy annyi ember lehet mellette, beszélhet vele, annyi srác mosolyoghat rá, és nekem ezekre esélyem sincsen.

Csak olyanokra tudtam gondolni, hogy mi van, ha nem is él? Mi van, ha ez a csodálatos angyalka csak képzeletem csalóka játéka velem éjszakánként? Mi lesz velem, ha kiderül, hogy a varázslatosan ragyogó szempár nem valóságos, hanem csak elmém űz csúfos gúnyt velem?

Mi van akkor, ha egy nap felébredve rájövök, hogy hiába tartottam álmomban a karjaim között, hogy hiába nézett rám ragyogó tekintettel, ez a lány csak egy ábránd, egy álomkép?

Olyanokon járt a fejem, hogy mi lenne, ha neki baja esne? Honnan tudnám meg? Miként szereznék róla tudomást és mennyi időnek kéne eltelnie? És milyen érzés lenne, ha egy napon rájönnék, hogy egy csodálatosnak ígérkező kapcsolat gyökereiben elhalt már, hogy hiába a szerelem, amit az éjszakánként látott lány iránt érzek, minden elveszett?

És olyankor újabb kérdések merültek fel bennem… Akkor mit tehetnék? Lenne erőm folytatni? Talpra állni és keresni valakit, aki elérhető és ugyanennyire tudnám szeretni?

Vagy eljön majd az a nap, amikor lehet szomorú szívvel, szenvedve, de le tudnék róla mondani?

Pár hónappal azután, hogy először vele álmodtam megjelent előttem álmomban egy táblácska egy utca nevével és egy ház számával. Reggel izgatottan mentem fel az internetre és gépeltem be a látott címet. Kiadott pár találatot, de mind ugyanarról tanúskodott: Egy eldugott budapesti utca, valahol a város szélén.

Mit tehettem volna? Izgatottan vártam az első hosszabb szabadidőnket, amikor a banda kimenőt kap. El is jött az a nap, és ha rettegve is tőle, hogy az egész csak egy képzelgés, de felkerestem azt a helyet.

Ugyanaz a helyes ház, melyről az embernek az első benyomása egy mesebeli mézeskalács házikó, előtte a magas fakerítéssel, és a tábla, amit álmomban is láttam már. Régies, írott betűk hirdették rajta a címet.

Én meg csak álltam a ház előtt és nem tudtam mit tehetnék: Becsöngessek, vagy ne? Vagy csak dobjak be neki egy levelet?

Elmentem. Nem csináltam semmit, csak megbizonyosodtam róla, ha a lány nem is, de az a ház valóban ott áll.

Azzal győzködtem magam, hogy talán ennek csak annyi volt a lényege, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban nem csalóka képzelgés ez a lány, mint az a ház sem. De lehet Ő ott várt rám odabent és remélte, hogy valóban megjelenek…

Egy hétig nem álmodtam vele, majd újra felbukkant azokkal a nagy kékeszöld szemeivel és ragyogó mosolyával. És olyan volt újra minden, mint régen.

Aztán teltek a napok, melyek hetekké, majd hónapokká olvadtak össze. És még mindig ott volt. Majdnem minden éjjel kért tőlem jeleket, hogy valóban én vagyok-e az. És én próbáltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy bebizonyítsam neki, hogy nem csak azért lát engem álmában, mert én vagyok a „srác az újságokból”, hanem mert tényleg minden éjjel találkozunk.

Interjúkon azt mondtam már, hogy késznek érzem már magam egy komoly kapcsolathoz, folyamatosan a nagy és szép szemeket emlegettem, remélve, hogy ebből rájön: beleszerettem a tekintetébe.

Megértem Őt is, hisz Amerikában voltunk szinte mindig, hogy kereshetett volna fel? Hogy állhatott volna elém, hogy „Hé, én vagyok az, ugye megismersz?”, hisz Ő látott már milliószor, honnan tudhatta volna biztosan, hogy én is vele álmodok? Pár elejtett megjegyzésből, melyek talán nem is jutottak el hozzá, mert nem volt rajongó?

Én meg, hogy állhattam volna oda elé, ha meg is találtam volna, annak ellenére, hogy rettegtem tőle, hogy nem él, és ezért sosem kezdtem bele a keresésébe?

Vagy mi van, ha Ő nem álmodott velem soha? Mit szólt volna, ha elé állok, hogy „Ugye emlékszel rám?”

Talán csak nézett volna rám, hogy ez a srác lehet, hogy híres, de valami baj van az agyával.

A születésnapom előtt nem sokkal álmodtam vele utoljára. Ott állt előttem, ragyogó arccal, mosolyogva és megkért, hogy keressek valakit, aki mellett boldog lehetek.

Eltűnt és soha többé nem láttam újra. Volt, hogy megálltam az álmomban látott ház közelében, hátha ott lakik és órákig, néha egész nap lestem az utcát, a kertet, hátha felbukkan. De nem jött.

Azt hittem, hogy nem hallottam róla egyszer sem azóta, pedig csak nem vettem észre, hogy végig ott volt az orrom előtt. Ott volt végig mellettem az emléke. Hallottam róla, nem egy dolgot. Hogy milyen édesen nevetett, meséltek nekem arról, hogy milyen kedves volt és figyelmes. De nem tudtam, hogy róla hallok szebbnél, szebb történeteket.

Aztán pár napja, mikor a menyasszonyommal meglátogattuk Magyarországon a szüleit megkért, hogy kísérjem ki a temetőbe a legjobb barátnőjéhez. Lassan megálltunk egy gyönyörű fehér sírkő előtt, melyen írott betűkkel egy név hirdette, hogy egy Juhász Anita nevű lány nyugszik ott.

Hát így hívták? – tartottam vissza előtörő könnyeimet és döbbenten pislogtam a sírra helyezett képre, melyen ott állt a menyasszonyomba, Annába karolva és mosolygott.  Ragyogó szemei ugyanolyan boldogan csillogtak, mint amikor álmomban rám pillantott.

A halálának időpontja azelőtt volt, hogy utoljára vele álmodtam. Talán még egyszer, utoljára megjelent nekem és megkért, hogy keressek valakit, akit szeretni tudnék?

Sosem tudtam igazán elfelejteni, így három évvel később is, ugyanannyira felkavaró volt az egész. Ugyanolyan mélyre láthattam abban a csodálatos szempárban, ugyanolyan gyönyörűnek találtam még mindig.

Anna arcán könnyek folytak, miközben leguggolt, hogy virágot helyezzen a sírra és beszélni kezdett hozzám.

- Egy Tokio Hotel koncertre ment volna Németországba, de amikor a taxival a reptér felé tartott karamboloztak… Annyira szerettem. Mindenki annyira szerette.

Felállt és megfordult, de én még jó pár hosszúnak tűnő másodpercig némán néztem egy másik fényképet, amely a sírra volt helyezve: Mogyorószínű, mézeskalács kunyhó hatást keltő ház előtt állt egy rá hasonlító, sötét hajú lánnyal, aki minden bizonnyal a testvére volt.

Könnyek folytak végig arcomon: Talán ma Ő lenne a menyasszonyom, de az biztos, még ha nem is volt soha semmi se köztünk, Őt szerettem a világon a legjobban, nekem Ő volt, az a bizonyos nagy Ő.

Ha hittem volna az álmomnak, ha nem vacillálok, hogy mi van, ha mégsem…

De hisz olyan nehéz különbséget tenni, hogy mi az álom és mi a valóság.
És az álombéli angyalom sírkövét bámulva rá kellett, hogy jöjjek: néha a kettő egy és ugyanaz…