rémÁLOMBÓL VALÓSÁG


Tudod, hogy mindig az történik meg, amitől a legjobban rettegsz? Tudod, hogy mindig azt veszíted el, akit a leginkább szeretsz? Tudod, milyen érzés, mikor az életed úgy hullik darabokra, mint egy kártyavár? Látom, ahogy elneveted magad, és azt mondod, nem kérsz a halandzsámból, meg hogy baromság. De akkor boldog lehetsz...te még nem éreztél ilyet. Hát ismerd meg az én rémálmomat...

[ „A kórterem hófehér falai között fülsüketítően hat a végtelen, egyenletes sípolás. Pár másodperc volt csak, ennyi volt az ára egy életnek. Néha ironkus, hogy magunk sem fogjuk fel pár másodperc hatalmas jelentőségét, most mégis ott feküdt holtan a hófehér kórterem hófehér ágyán. Arca még a megszokottnál is hófehérebb volt, vonásai kifinomultak, mintha csak aludna. Békésen, nyugodtan, ahogy mindigis szeretett volna.
-A halál beállta: 07:38.-törte meg a csendet az orvos tárgyilagos hangja.-Nővér, kérem értesítse a hozzátartozókat.”
Imádtam a nyugodt környezetet, ami körülvette a házat. Tulajdonképpen ezért költöztünk ide. Mindkettőnknek elege volt már a nagyvárosi zajnegyedekből, a folyamatos kialvatlanságból, a hajalban keltő hangos dudaszóból. Itt minden békés volt, nem gátolták a fényt hatalmas panelházak, az autók zaja is ritka jelenségnek számított. És még a várostól sem volt messze. Tökéletes ébredés a fényárban úszó szobában.
Reggel, mikor elment, mindig hagyott üzenetet, egy kedves apró dolgot, hogy még akkor is rá gondoljak előszőr, ha nem fekszik mellettem. Aggódtam érte. Már 3 napja kórházban volt. Azt mondták, csak egyszerű rutinvizsgálatok a fejfájása miatt, ami folyamatosan gyötörte. Hiányzott. Arra gondoltam, hogy megreggelizek, kicsit rendberakom a házat, majd bemegyek hozzá.
Billel 5 éve ismerjük egymást, és 2 éve házasodtunk össze. Ha romantikus szeretnék lenni, azt mondanám, szerelem volt első látásra. Most tudom, hogy szerelem első látásra nem létezik. Mi ketten annyira különbözünk egymástól, mint tűz és víz. Akkoriban senki sem gondolta volna, hogy ekkora szerelem lesz ebből. Nem túlzok, ha azt mondom, a viták nagyon gyakoriak voltak köztünk, mikor még csak munkakapcsolat volt közöttünk. Gyakori jelenség volt a tányér- meg pohárdobálás is, a „Megöllek!” kitörésekről nem is beszélve. Egyszóval, vagy kettővel, utáltunk egymást. Nem tudom, mi változott. Csak úgy, egyik napról a másikra, mintha csak egy varázslat folytán történt volna, elkezdtünk más szemmel nézni egymásra. És onnantól kezdve szinte elválasztahatlanok voltunk. Tudom, olyan ez, mint egy szirupos amerikai sikerfilm, de ez nem az. Ez az én életem.

Nem csapok nagy rituálét a reggelizésből. Általában ugyanis egyedül fogyasztom. Bill mindig korán megy stúdiózni, ha itthon van, csak az esetleges vakációk ideje alatt élvezhetem a jelenlétét a nap minden időszakában...
Megszólalt a telefon.
-Itt Eva Kaulitz, tessék!?-szóltam bele
-Jó reggelt, Maria Keller vagyok, a Berlini Klinikáról.-szívem hatalmasat dobbant, gyomrom görcsbe rándult, a hideg futkosott a hátamon...-Azt hiszem, jobb lenne, ha bejönne.-mondta lágy hangon.
-Valami baj van?-kérdeztem idegesen, szinte már hisztérikusan.
-Úgy is mondhatjuk...-sóhajtott, ezzel nagyon megijesztve-Kérem, hölgyem, ne idegeskedjen.
-10 perc és ott vagyok...-böktem ki végül, majd lecsaptam a telefont, úgy, ahogy voltam, igénytelenül, kócosan és mosdatlanul rohantam ki a kocsimhoz, majd őrült sebességgel száguldani kezdtem a Klinika felé.

Lehajtott fejjel közeledett felém egy fehér köpenyes orvos.
-Eva Kaulitz?
-Igen.
-Őszinte részvétem... ]


Csörömpölés. Sikítás. Erre ébredek fel, és szinte fuldokolva kapkodok levegő után. Idegesen a jobb oldalamra tekintek, majd lassan nyugtatni kezdem magam. Csak álom volt. Minden a legnagyobb rendben. Ébredezni kezd ő is.
-Mi történt?-kérdezi aggódva
-Semmi...csak egy álom...-mondom, még mindig remegő hanggal.
Csendben megölel, és nyugtató puszikat ad az arcomra. Felállok, hogy összetakarítsam az éjjeliszekrényemről levert pohár maradványait. Ő is feláll, majd elindul.
-Hova mész?-kérdem
-Csak gyógyszerért...-feleli
-Baj van?-indulok utána
-Csak kicsit fáj a fejem...-magyarázza-Maradj csak...
Visszafekszek az ágyra, majd ismét elnyom az álom...
Imádom a nyugodt környezetet, ami körülveszi a házat... Itt minden békés, nem gátolják a fényt hatalmas panelházak, az autók zaja is ritka jelenségnek számít. És még a várostól sincs messze. Tökéletes ébredés a fényárban úszó szobában...
Billel 5 éve ismerjük egymást, és 2 éve házasodtunk össze. Ha romantikus szeretnék lenni, azt mondanám, szerelem volt első látásra. Most tudom, hogy szerelem első látásra nem létezik. Mi ketten annyira különbözünk egymástól, mint tűz és víz...
[2 hét elteltével]
Aggódom érte. Már 3 napja kórházban van. Azt mondják, csak egyszerű rutinvizsgálatok a fejfájása miatt, ami folyamatosan gyötri. Hiányzik...
Már a reggelinél tartok. Kicsit unalmas itthon lenni nélküle. El is döntöm. Reggelizek, és bemegyek hozzá. Csöng a telefon...
Rossz előérzetként beugrék egy 2 héttel korábbi álmom, mégis nyugodtan, szinte derűsen szólok bele a telefonba:
-Kaulitz, miben segíthetek?
-Itt Maria Keller, a Berlini Klinikáról, ön Eva Kaulitz?-kérdezi a lágy női hang, mire nagyot fordul a gyomrom, és remegni kezdek.
-Igen, én vagyok...-mondom halkan
-Őszinte részvétem...

Tányércsörömpölés, és hisztérikusz zokogás tölti be a Berlin melletti jómódű házat. Végső lökés egy szívnek, hogy végleg összetörjön. Legkedvesebb hozzátartozóim támogatásával is csak nagy nehézségek árán jutok el a klinikáig. Még egyszer, utoljára megengedik hogy lássam őt. Szívszorító látvány a rezzenéstelen arca, hófehér bőre, fekete haja, amint szétteről a párnán. Még az sem fájna ennyire, ha kitépnék szívemet. Inkább haljak meg én is, minthogy azzal a tudattal éljek, hogy soha többé nem láthatom őt. Nem fog többé hozzám szólni, soha nem fog már megcsókolni, többé nem nézhetem végig a bolondozásait, ő már csak volt...Miért, Istenem, MIÉRT?
-Nem bírta a szive a megterhelést...-magyarázza az orvos.
„Én neki adtam volna a sajátomat...”

[3 nap elteltével]
Nagyon sokan vannak itt. Rengetegen szerették őt. Most mégis utálok minden embert, aki ittvan. Azt kívánom, bár ne lenne itt senki, bár semmi nem szolgáltatna okot arra, hogy itt legyenek.
Senki nem tudja, milyen érzés. Ők nem ismerték igazán,csak rajongtak érte, Az igazi életének csak mi lehettünk részesei. A családja. Részvétnyilvánítás. Páran odabökik: „tudom, milyen érzés...” Ó, dehogyis tudod...neked még nem tépték ki a szívedet...

Eva Kaulitz vagyok. Özvegy. És hiszek az álmokban...