23. rész. Az ő kocsija.
- Ott jön Tobi. – húzta ki a kezét a lefogásomból és felült. – Biztos David küldte.
- Akkor most le kell lépned?
- Igen.
- Te figyelj ezzel a Daviddal mikor lehetne elbeszélgetnem? Lenne közös témánk.
- Aranyos vagy, de felesleges. – állt fel és leporolta magát.
- Na jól van, elengedlek.
- Köszönöm. – mosolygott hálásan. – Holnap egész nap ráérek, ha szeretnél, találkozhatsz velem.
- Én hétvégére hazavonatozok anyuhoz. Vasárnap este jövök.
- Hát akkor máskor. Na megyek. Örülök, hogy láttalak.
- Szint úgy. Szia.
Felülve néztem, ahogy elsétál a napról-napra unszimpatikusabb börtönőre felé. Egyszer sem nézett hátra. Mikor odaért, újra hanyatt dőltem.
- Elviszlek. – jelent meg a fejem felett.
- Mi?
- Holnap. Elviszlek kocsival. Te sem vonatozol, és nem hagyjuk ki a szombati találkát.
- Nem is tudom.
- Mikor indulnál?
- Kilenckor.
- Akkor kilenckor találkozunk. Itt leszek a parkolóban, a kocsimat megismered.
Magatehetetlenül vigyorogtam, mikor újra elsétált. Biztos volt magában, tudta, hogy úgysem mondok nemet. Talán, ha nemet mondtam volna, akkor is beráncigál az autójába reggel és elvisz, mert ő úgy tervezte.
Természetesen, ahogy a gépem elé értem, már írtam is a bejegyzésem kíváncsi olvasóimnak. Leírtam, hogy milyen jó már a kapcsolat kettőnk közt. Ezt a csiklandozós jelenettel érzékeltettem. Közvetlenül viselkedünk már egymással. És természetesen azt sem hagytam ki, hogy holnap ő visz engem haza. Ellentmondást nem tűrve, választ meg sem várva adta meg a reggeli koordinátákat és elviharzott. Biztosra veszem, hogy apró önelégült mosoly ülhetett az arcán hazáig. Egyre jobban alakulnak a dolgok, meglepően jobban, mint amire számítottam. De azt nem tudom, hogy ez a személyes varázsomnak köszönhető, vagy Bill tényleg ennyire hozzám passzoló ember. Tényleg ennyire hasonlítunk?
Mikor Nia hazaért egyből elújságoltam neki, hogy holnap Bill visz haza. Totál ki volt akadva. Büszkén ölelt magához, hangoztatva, hogy ő tudta, ő megmondta. Az ő barátnője a legjobb csaj a világon és bárkit megkaphat. Persze túlzott ujjongása a tetemes tequlia mennyiségnek volt betudható. De azért jól esett.
- Jó reggelt. – szálltam be Bill mellé az autóba.
- Késtél.
- Öt percet. És hagy mutatkozzam be. Én vagyok az a lány, aki tegnap negyed órát várt rád egy lépcsőn ülve. – tartottam felé a kezem.
- Én pedig a srác, aki luxuskocsival szállít egy másik városba, hogy ne kelljen vonatoznod. – fogott kezet velem.
- Nos, akkor irány Dortmund.
- Gondolom anyud már nagyon vár.
- Meglepi leszek.
- Az aranyos. Na indulás. – kacsintott és már indította is be az autót.
Úgy vezetett, ahogy elképzeltem. Billesen magabiztos, biztonságos. Nem tartja be feltétlenül a szabályokat, mert tudja, mit csinál. És helyes volt, ahogy koncentrált. A zene halkan szól, tekintete az úton, és csak néha pillant rám a beszélgetés közben. A hatalmas napszemüveg alól látszik, mikor mosolyog a szeme. Azon kaptam magam, hogy iszonyú hamar odaértünk. Mintha elröpült volna az idő egy szempillantás alatt.
- Itt jobbra. – mondtam neki, mikor a parkhoz értünk, ahol először találkoztunk.
- De gyorsan ideértünk. – hallottam valódi meglepettséget a hangjában.
- Itt pedig balra és az utca végén az már a mi házunk.
- Szép ház. – dicsérte, mikor odaértünk és leparkolt az út szélén.
- Köszönöm. És azt is, hogy elhoztál.
- Nagyon szívesen. De csak most jutott eszembe, hogy hazafelé halálra fogom unni magam. Veled valahogy gyorsabban telik az idő.
- Ez kölcsönös érzés.
- Anyudé ez a merci?
- Melyik? – néztem körül. – Nem. – furcsálltam, mikor megláttam. – Felhívom anyut. Rossz érzésem van.
- Csak nem?
- Remélem, hogy nem.
Gyorsan elővettem a telefonom és már hívtam is anyut.
- Tessék? – vette fel.
- Szia anyu.
- Szia kincsem. Mi újság?
- Semmi különös. Mit csinálsz?
- Épp reggelizem. Apáddal. – tette hozzá kis szünet után.
- Nálunk?
- Igen.
- Nálunk van? Mit keres ott? Anyu!
- Édesem, ne most.
- Na jó. Én megyek, mert várnak rám. Majd beszélünk.
- Jól van. Szia.
- Szia. – tettem le.
- Itt van? – kérdezte és levette a napszemüvegét.
- Igen. Ez az ő kocsija.
- Pénzes pasas.
- Leszarom.
- És most mi lesz?
- Én be nem megyek oda.
- De ez a te házad is. Hazajöttél, hogy meglepd anyudat. Ne hátrálj meg, légy erős. Nézz a szemébe, hogy lássa, te sokkal erősebb vagy, mint gondolná. Úgyis lelép, ha van benne egy kis tisztelet irántad.
- Bill, ez nekem nem megy, oké?
- Figyelj ide. – tette az arcomra a kezét egészen felém fordulva. – Fantasztikus lány vagy és ehhez ő nem kellett. Ezt tudnia kell, az arcába kell vágnod. Nem futamodhatsz meg, az nem rád vallana. Nem ismerlek még, ezt gondolod most, de hidd el, nem ismerek nálad őszintébb, önzetlenebb embert. Nem menekülhetsz el egy olyan ember elől, aki ebben maximális ellentéted.
Nagyon beleélte magát. Ahogy megfogta az arcom, ahogy eddig nem tapasztalt komolysággal a hangjában sorolta jó tulajdonságaim és biztosított afelől, hogy kiáll mellettem, egyszerűen könnybe lábadt a szemem. Nem tudom megmagyarázni, miért, de éreztem, ahogy egyre több könny gyűlik össze a szememben, hogy végül túlcsordulva végigfolyjon az arcomon.
- Menj be és mutasd meg neki ki vagy. – fogta továbbra is az arcomat, és a jobb hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet.
- Miért csinálod ezt? – tört ki belőlem. – Miért vagy ennyire kedves? Hisz alig ismersz és mégis…
Megcsókolt. Félbeszakított, nem várta meg, míg végig mondom, csak megcsókolt. Puha volt és édes, ahogy ajka az enyémhez ért. Ez egy olyan csók volt, amit egy szerelmes lány élete végéig a szívében őrizget. De… én nem vagyok szerelmes.
Mikor elváltak ajkaink ő kíváncsi tekintettel nézett rám, én pedig szótlanul vártam, hogy levegye rólam kezeit. Megfogtam a táskám, és amilyen gyorsan tudtam, kiszálltam az autóból. Becsuktam magam után az ajtót, és vissza se néztem. Bementem a kertkapun és egyenesen be a házunk ajtaján.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
