3. rész. Dögölj meg B.K.!

-          Na mi van? – jött oda hozzám Nia.

-          Semmi.

-          A jóseggű barna srác?

-          Lelécelt.

-          Mit csináltál?

-          Semmit. Kivételesen tényleg semmit. De mindegy is. Én hazamegyek.

-          Baj van?

-          Nincs. Maradj nyugodtan, de nekem ez a buli véget ért mára.

-          Holnap Adam bandája lép fel itt, eljövünk?

-          Beszélünk délelőtt.

-          Vigyázz magadra. – ölelt át.

-          Te is. Ja és a 32-esnél tartok.

-          Akkor nekem jöhet a 33as. – mosolygott.

Így jobb is. Nem kamuztam és leléphettem. Egyáltalán nem volt kedvem se velük ücsörögni, se a bárpultnál egyedül.

-          Hát te? – lepődött meg anyu, mikor beléptem. – Ilyen korán?

-          Én is nagyon örülök, hogy látlak.

-          Csak furcsállom.

-          Tudom. Lefekszem.

-          Ácsi. Rossz kedved van?

-          Nagyon.

-          Miért? Anna?

-          Reggel elmesélem.

-          Előbb a blogodba írod le. Rendben szívem. – megpuszilta a homlokom és utamra engedett.

Tényleg megfordult a fejemben, hogy leírjam a blogomba az estémet, és hogy miért van annyira rossz kedvem, de nem ment. Nem bírtam nekiállni, nem tudtam hol is kezdjem.

Viszont arra jól számítottam, hogy Nia már korán reggel hívni fog.

-          Tessék? – vettem fel.

-          Felkeltettelek?

-          Fel.

-          Sebaj. Ma bulizunk, ugye?

-          Nem tudom.

-          De tudod. Elhívtam valakit.

-          Kit?

-          A tegnapi srácot. Georgot. Nem is mondtad, hogy a Tokio Hotel basszerosával flörtölgettél.

-          Mit csináltál?

-          Elhívtam. Láttam, hogy szomorú vagy, beszéltem vele. Ő elmondta, milyen bunkók voltak veled és hogy keresett utána, de akkor már hazamentél. Úgyhogy ma lesz esélye elnézést kérni tőled.

-          Ne.

-          Mit ne?

-          Én nem akarok találkozni vele. És egyáltalán nem az volt a bajom, hogy rajongónak néztek.

-          Akkor?

-          Emlékszel, hogy én csak másodikban csatlakoztam az osztályba, és azt mondtam, hogy azért, mert nem tudtam beilleszkedni, és egy tanár megkeserítette az életem?

-          Persze.

-          Nem tanár volt. Hanem egy évfolyamtársam.

-          Georg?

-          Bill Kaulitz.

-          Na ne már! És ezt sosem mondtad?

-          Nem szívesen reklámozom.

-          Jaj te azért voltál szomorú. Mert láttad Billt is, ugye?

-          Igen. Nem akartam látni. Gyűlölöm.

-          De mi történt?

Hosszasan meséltem el most először barátnőmnek a történetemet, amit eddig még nem tettem.

-          Basszus. – ez volt a véleménye elsőre.

-          Hát igen.

-          Most már én is gyűlölöm.

-          Szóval nem akarok vele találkozni.

-          De nem ismert meg azt mondtad.

-          Igen.

-          Miért nem szívatod meg?

-          Mi van? Hogy?

-          Találj ki valamit. Ma este ott lesz ő is és lesz alkalmad.

-          Nem tudom Noi, nem akarom. Az már régen volt.

-          De te még ma is szomorú lettél miatta. Megérdemli a visszavágót.

-          Tudod mit? Igazad van! Nem hagyom magam, nem menekülök el újra.

-          Ez a beszéd.

-          Akkor ma este?

-          Bizony ma este. 7kor a házad előtt.

-          Várlak. Pussz.

-          Puszi.

Ahogy Nia a kis beszédét tartotta, fel lelkesültem. Ahogy elmeséltem neki, mi történt velem, hirtelen ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint akkor. Utálom őt, és ha lesz esélyem, megbántom. Ha lesz esélyem, leégetem mindenki előtt.

Az ágyamban fekve töprengtem, mi tévő legyek. Egy hirtelen ötlet pattant ki a fejemből szikraként és meg volt a terv. Hosszú, necces, de kivitelezhető. Én kivitelezem. Gyerekes vagyok és lesüllyedek egy olyan szintre, ahová sosem terveztem, de most… most más leszek. Valahogy vigyort csal az arcomra az ötletem, pedig nem vagyok büszke rá. Egy dolog áll mellettem. A harag, amit Bill Kaulitz iránt érzek. A harag, ami hat éve bennem van és arra vár, hogy kiszabadulhasson a szívemből.

Egész délelőtt a számítógép előtt ültem, időt és energiát nem sajnálva kutakodtam. És az ötletem leges legjobb része csak itt ötlött fel bennem. Eszembe jutott egy idióta film, amit nem rég kivettünk a videotékából anyuval. Dögölj meg, John Tucker! a címe. Én tovább fejlesztem, mert engem jobban megbántottak. Maga a film és a lány már nincs előttem. Csak a lényeg. Hogy Bill Kaulitz az én John Tucker-em.

Regisztráltam egy új felhasználó néven a legnépszerűbb német blog portálon és jól megfontolt címet adtam neki: Dögölj meg B.K.! Ez fogad minden kedves látogatót, aki hozzám navigálódik. Maradok inkognitóban. Az én nevem Ria, ő pedig B.K, egy szimpla srác, akinek a nevét és a valódi kilétét egy bizonyos idő múlva közlöm. Nem akarom, hogy idő előtt kiderüljön, ki kicsoda. Ha leírnám, hogy mire készülök Bill Kaulitzal, az hamarabb eljutna Billhez, mint hogy felállnék a gép elől.

Egy pillanatig sem hátráltam meg, egy percre sem gondoltam meg magam, nem inogtam meg. Vérszemet kaptam és megállíthatatlan lettem. A makacsságom anyutól örököltem. Csak úgy, mint a büszkeségem és a keménységem. Nem vagyok egy hamar ellágyuló apuci kislánya. Ha valamit eltervezek, véghez viszem, szinte bármilyen eszközzel. Most én leszek az eszköz. Tudom, hogy hirtelen a felindulás és tudom, hogy nagyon nagy szemétség lesz, HA bejön egyáltalán, de én ezt így akarom. Gondosan felépítem a tervet, és nem tágítok mellőle. Ma este kezdődik majd el minden.

Soha nem írtam még le, mi történt Bill és én köztem. Sosem írtam le, mivel bántott meg annyira, hogy még ennyi idő után is gyűlöljem érte. Most először nyitottam meg úgy egy „új bejegyzés”-t, hogy le merem írni a történteket. Ha jobban belegondolok, eddig is meg tehettem volna név nélkül. De hogy őszinte legyek, nem ezzel teltek a napjaim. Bevallom, eszembe jutott. Bevallom akárhányszor láttam egy Tokio Hotel klipet, vagy az újságosnál láttam a csapatot és Billt a címlapokon, belém hasított az a régi emlék. Eddig voltam hajlandó elnyomni magamban.

Nagy levegőt vettem és nekiálltam leírni mindent…