7. rész. Őszinteségi játék.

A nagy csalódásom után, úgy döntöttem, visszamegyek Niáékhoz. Mikor leültem az asztalhoz, nagyjából öt percig figyeltem, hogy egymás szájában lógnak, aztán elköszöntem. Nekem ehhez most nem volt türelmem se kedvem. Hogy mihez lett volna kedvem? Hazamenni és megfogalmazni a kudarcomat a blogolvasóimnak. Ha egyáltalán azt valaki olvassa. Valamiért ez az egész Bill dolog nagyon letört. Annyira beleéltem magam, annyira akartam, annyira elterveztem, hogy nem számítottam visszautasításra. Eszembe sem jutott, hogy pofára eshetek. Elbíztam magam… Terveket szőttem, pedig megtehettem volna, hogy annyi év után a szemébe vágom, hogy én vagyok az a lány, akit lenéztél, akit kihasználtál, akit leégettél az egész suli előtt. Én vagyok a szemüveges, fogszabályzós, pattanásos tini, aki elvörösödött, mikor a szemébe néztél. De ezt sem tettem. Elhalasztottam a lehetőségem. Valószínűleg az egyetlen lehetőségem.

-          Merre jártál? – kérdezte öccsét Tom.

-          Ittam egyet Vikivel.

-          Oké. Először is ki az a Viki?

-          Az a lány, akit tegnap idehozott Georg.

-          Nem is rossz. De mit kerestél te vele?

-          Nem tudom. De mindegy is már.

-          Miért?

-          Mert elhívott magával valami parkba.

-          Aha. Még mindig nem értem.

-          Georgnak tetszik a lány. Nem léphetek le vele.

-          Neked tetszik?

-          Nem tudom. Szimpi és jó fej. De még nem ismerem.

-          És meg akarod ismerni?

-          Azt hiszem igen.

-          Georg! – kiabált oda barátjának Tom.

-          Mi az? – jött oda hozzájuk.

-          Billnek tetszik Viki. A múltkori kiscsajt Franciaországban az öcsém lepasszolta neked. Úgyhogy itt a cserekereskedelem ideje.

-          Tom. – szólt rá Bill.

-          Oké. De ne szúrd el, mert én tuti nem tenném. – egyezett bele Georg.

-          Na látod. Ennyi az egész. Menj el vele. Reggel találkozunk. – kacsintott Tom.

-          Persze. Leráztam azzal, hogy nem mehetek, és most menjek oda hozzá, hogy mégis? Nem égő cseppet sem.

-          Miért hiszed, hogy ez a nyavalygás engem érdekel? Keresd meg, vedd el a szüzességét, adj egy autogramot és gyere vissza.

-          Hagyjuk. – ült le sértődötten bátyja mellé.

Nem volt túl késő és még eszem ágában nem volt hazamenni. Csak csendre és magányra vágytam. Bementem az útba eső boltba, vettem pár dinnyés bacardi breezert és besétáltam a parkba. Gondoltam majd itt egyedül egy-két finom itallal megfogalmazom leégésem, amit be kell gépelnem, mikor hazaérek.

Nem fogok elkeseredni, nem fogok megint Bill Kaulitz miatt szomorkodni. Nem tetszem neki. Még most sem… Nem baj. Mondhatnám, hogy ő sem nekem. Hazudnék. Megváltozott külsőre. Magasabb lett, sármosabb, igényesebb, vonzóbb.

-          Szia. – jelent meg előttem Bill.

Egy pillanat erejéig azt gondoltam, hallucinálok csak.

-          Hahó. – szólított meg újra.

-          Bocs. Szia. – tértem magamhoz. – Megleptél.

-          Sejtettem, hogy itt leszel.

-          Hát egy nagy parkja van a városnak.

-          Leülhetek?

-          Persze. – csúsztam arrébb. – Erre jártál, vagy engem kerestél?

-          Téged kerestelek. Bocs, hogy leráztalak.

-          Ezért jöttél, hogy bocsánatot kérj?

-          Is. Tudod tényleg jó kicsit távol lenni a bulitól, a tömegtől és csak beszélgetni egy ismeretlen emberrel.

-          Ismerkedni.

-          Ismerkedni. – mosolygott.

-          Nem sértődtem meg egyébként. Azt sem tudom, minek hívtalak el. Én le akartam lépni, gondoltam te is szívesen jönnél. Eszembe sem jutott mennyire nyomulósan hangzik, csak miután kimondtam.

-          Mindig ilyen őszinte vagy?

-          Általában igen. Ez az egyik jó tulajdonságom.

-          Azért néha rossz is lehet.

-          Ez igaz. Zavar az őszinteségem?

-          Szerintem velem még mindig nem vagy száz százalékosan az.

-          Ezt hogy érted? – kimelegedtem egyetlen pillantás alatt.

Lebuktam, megismert, tudja ki vagyok, vége van, megint én égek be a végén.

-          Sejtem mit gondolsz rólam, rólunk. Főleg miután tegnap kiutáltunk magunk közül.

-          Hagyjuk már ezt. Nem sértődtem meg akkor sem, ma sem.

-          Azért ez vicces. Már kétszer találkoztunk és mindkétszer úgy váltunk el, hogy bocsánatot kell kérnem. Tudom, nem kell, ezt fogod most rávágni. De én úgy érzem.

-          Eddig is meg voltam nélküled. Az, hogy nemet mondtál odabent, nem törte össze a szívemet. Ahhoz túl edzett.

Azt éreztem, hogy vissza kell vennem egy kicsit. Túl közvetlen vagyok, túlságosan rosszul játszom az „életemben most látlak először” szerepet.

-          Rossz passzban vagyok. – kértem így burkoltan elnézést a viselkedésemért és felé tartottam egy üveg italt.

-          Köszi. – vette el.

-          És hogyhogy eljöhettél?

-          Ott vannak az óvóbácsik. – mutatott egy fekete lesötétített kisbusz felé.

-          Díszkíséret.

-          Csak úgy mehetek bárhová.

-          Az aranykalitka. – csúszott ki újra egy nem odaillő megjegyzés.

-          Pontosan. – vágta rá mosolyogva.

-          Miért jöttél utánam, ha nem jöhettél volna el?

-          Játsszuk még a ki az őszintébb játékot?

-          Akár.

-          Tetszel a legjobb barátomnak. Nem léphetek le veled csak úgy.

-          Georg?

-          Igen. Tetszel neki.

-          De mégis eljöttél.

-          Ez egy elég komolytalan sztori, de a lényeg, hogy Georg jött eggyel.

-          Próbálok úgy tenni, mintha a részletek nem érdekelnének.

-          Köszi. – tartotta felém koccintásra az üvegét.

-          Egészségedre. És gratulálok a díjatokhoz.

-          Köszi. Én pedig a fantasztikus fellépésedhez.

-          Jaj ne. – hajtottam le a fejem a térdeimre.

-          De tényleg. Nekem tetszett. Nem szoktam udvariasságból nyalni. Ha nem tetszett volna, fel sem hozom, inkább kerülöm a témát és rettegek, hogy szóba ne jöjjön, mert akkor lepleznem kéne az igazi véleményem.

-          Ne légy ilyen kedves, rendben?

-          Miért?

-          Mert nem ismerlek, és nem is foglak megismerni. Nem hiányzik, hogy rád gondoljak unalmas perceimben és arra, hogy ez az énekes srác nem is olyan beképzelt, mint amilyennek az újságok címlapján tűnik.