8. rész. Nem tudsz lerázni.

-          Egyezzünk meg. Én kevésbé leszek kedves, te pedig kevésbé leszel őszinte. – ajánlotta fel.

-          Benne vagyok. De lehetne, hogy ne beszéljünk csak mert kell?

-          Te a fejembe látsz?

Innentől kezdve csak ültünk hosszú ideig és nézelődtünk. Elkényelmesedtünk a padon és bámultunk ki a fejünkből, az italunkat kortyolgatva.

Nem játszottam meg magam. Magamat adtam. Nem volt szükség egy másik Vikire. Azt akarom, hogy engem szeressen meg, ne egy kitalált személyt. Meglepett, hogy eljött ide és engem keresett, hogy leült hozzám és hogy ilyen jó fej.

-          Lassan mennem kell. – nézett az órájára. – Nem tűnhetek el szem elől ennyi ideig.

Ezt valahogy olyan keserűen mondta. Mint aki maradna még tényleg, de mennie kell egy olyan dolog miatt, amivel nem ért egyet, de mégis meg kell tennie.

-          Jól van.

-          Kössz az italt.

-          Én pedig a társaságot.

-          És ne felejtsük el, hogy jó volt így együtt hallgatni. – mosolygott.

-          Te a fejembe látsz? – viszonoztam.

Most jöttem talán először zavarba. Szemeztünk és valahogy mindketten le akartuk zárni egy frappáns mondattal a kis találkozót, de nem nagyon ment.

-          Akkor szia. Viki.

-          Szia.

Láttam rajta, hogy nem így tervezte, és mikor kimondta, már meg is bánta. De ő büszkébb annál, mint sem hogy újra elém álljon azzal, hogy ő nem így akarta.

Én is felálltam hát a padról, láttam, ahogy beszáll a kocsiba, becsukják mögötte a sötétített ajtót és elhajtanak. Én is hazaindultam.

„Újra találkoztunk. Elmentem ugyanarra a helyre, ahol tegnap futottunk össze és ő újra ott volt. Leszólított. Még csak nem is én őt, ahogy azt terveztem. Mikor szemtől szembe kerültem vele, hihetetlenül felerősödött bennem a vágy, hogy nyíltan gyűlölhessem. Kedvem lett volna beolvasni neki, de tudtam, az nem lenne elég.

Mint kiderült ez a srác sokat változott. Külsőleg legalábbis hatalmasat. És előnyére. Beszélgettünk is, de nem sokat. Csak ültünk és lógtunk együtt, csak úgy voltunk és hallgattunk. Mégis láttam rajta, hogy jól érezte magát. Sőt ezt ki is mondta. Jó volt így együtt hallgatni. Ezt mondta.

Hogy fogunk újra találkozni? Fogalmam sincs. Van egy olyan érzésem, hogy nem most láttam utoljára. Női megérzés. Biztosra veszem, hogy felkeltettem az érdeklődését, hisz utánam jött. Utánam jött, hogy velem üljön. Nem éreztem magamon, hogy át kéne értékelnem a tervem, bármennyire is szimpatikus volt a viselkedése. Hisz tisztán emlékszem még, milyen volt évekkel ezelőtt. Akkor is kedves volt, akkor is jól éreztem magam vele. De most más vége lesz. Most ő fogja megbánni, hogy hitt nekem.

Hamarosan újra jelentkezem.

Ria”

Tizenöt olvasóm volt már a számláló szerint. Tizenöt látogató járt nálam és olvasta el, mire készülök. Mondanám, hogy egyelőre kielégítő ez a szám, de remélem, hogy jócskán nőni fog, mert még mindig nem elég ahhoz képest, hogy én egy egész iskola előtt égtem le.

-          Ez gyors volt. – vigyorgott öccsére Tom.

-          Fél órát kaptam csak. Tobi már kiszállt a kocsiból, tudtomra adva finoman, hogy jönnöm kell.

-          Na és mi volt.

-          Semmi.

-          Bővebben?

-          Tényleg semmi. Ültünk egy padon és hallgattunk.

-          Hát ezért megérte lelépned.

-          Igen. Rájöttem, hogy meg akarom ismerni őt.

-          Ez már valahonnan ismerős nekem.

-          Tudom. Ezért sem akarom elhamarkodni. Nem estem szerelembe, ne aggódj. De jó egy új valakit megismerni. Unom már a bezártságot a már megszokott emberek közé.

-          Te tudod.

-          De azt nem, hogy hogy fogom újra megtalálni. Nem kértem el a számát. Csak akkor jutott eszembe, mikor már eljöttem.

Két hét van még a nyári szünetből, aztán összecuccolok és irány a kollégium, irány Hannover. Lett volna közelebb is suli, de annyi filmet láttam, és annyi könyvet olvastam, ahol a főszereplő lány kollégiumban lakott, hogy valahogy megfogott az egész hangulata. A kirepülés a családi fészekből, az önállóbb élet, a magamról gondoskodás. Szeretek anyuval kettesben élni, de mégis nagyon jó az is, mikor hiányzik. Mikor állandóan beszélünk telefonon és néhány hétvégén vagy a szünetekben hazajövök hozzá. Ettől ha lehet, még jobb lett a kapcsolatunk. Órákat beszélgetünk, elmeséljük egymásnak, mi történt velünk. Lehet, hogy furcsán hangzik, de barátnők is vagyunk. Így mikor iskolaválasztásra került a sor, már tudtam, mit akarok. Médiakommunikáció és kollégium.

Egy évet már el is végeztem és már tudom, hogy jó döntés volt. Főleg, mert Nia is oda jár. Csak ő tanító szakra. Csak azért nem kaptunk előző évben közös szobát, mert Nia – a rá jellemző nemtörődömségével – csak pótfelvételin vett részt és lecsúszott a szobafoglalásról. De idén még nem is tudja, hogy milyen megpelivel várom őt. Egy tavalyi csoporttársam, úgy döntött, átmegy egy másik iskolába, így felszabadult az ágya. Belekerült a tanulmányi osztállyal két-három levélbe, de sikerült megszerveznem, hogy hozzám kerüljön.

Reggel fel is hívtam Niát és megbeszéltem vele egy fagyizós, piknikes, pléden ücsörgős parkbeli találkozót délutánra.

-          Na mesélj, mi volt tegnap a kisherceggel?

-          Semmi. Idejött utánam, de nem volt semmi. Ültünk és hallgattunk. Aztán elköszönt, mert mennie kellett. Egy nagydarab hapi kiszállt a kocsiból és alig feltűnően az óráját nézegette.

-          Számcsere?

-          Nem volt.

-          Azt hittem, jobban fogsz haladni.

-          Nem akarom elkapkodni.

-          Hát így nem is fogod.

-          Figyelj, ha más nem, majd én valahogy felkeresem őt. Tele van az újság mindig a nyilvános szerepléseikkel. Találok megfelelő alkalmat.

-          Főleg, hogy most épp egy új albumon dolgoznak, így szünetel a nyilvános fellépés.

-          Te honnan tudsz ilyeneket?

-          Nézelődtem egy picit a neten.

-          Tokio Hoteles oldalakat?

-          Zömmel. – vigyorgott. – Gondoltam segítek.

-          Édes vagy. És azt nem tudod véletlenül, hol van a stúdiójuk?

-          Hát ilyet nem írnak meg az újságok, főleg, mert akkor több ezer fan toporogna a bejáratnál éjt nappallá téve.

-          Igaz. Na de nem is ezért akartam ám veled találkozni.

-          Reméltem.

-          Kaptál már szobaszámot a kollégiumba?

-          Persze. Ma reggel küldték ki a mail-eket.

-          És?

-          Első emelet 24-es szoba.

-          Szobatárs?

-          Nem volt szó róla. De kétágyas. Olyan lehet, mint amilyenben te voltál.

-          Vagy pont az. – vontam meg a vállam.

-          Ne! Ez komoly?

-          Volt egy kis beleszólásom a dolgokba.

-          Szobatársak leszünk egész évben?

-          Természetesen nem kötelező, csak ha van kedved.

-          Hülye. Hát persze, hogy van. – ölelt át.

-          Nem tudsz lerázni, látod?

-          Valakit te sem. – tolt el magától vigyorogva és a hátam mögé nézett.