10. rész. Az első baráti találkozó.

A film nem tudta lekötni annyira a figyelmemet, mint a holnapi találkozó Billel.

Eleve nem vagyok valami tapasztalt és profi a fiúkkal való ismerkedésben. Nem is igazán szoktam randizni, kevés srác tetszik.

És ez is nehezíti a dolgomat. Bill nem tetszik.

Legalábbis nem úgy. Nem hazudok magamnak, Bill igenis jól néz ki és eddig szimpatikus is.

Azt már eldöntöttem, hogy barátkozni fogok, nem nyomulni.

Hagyom, hogy megismerjen, hagyom, hogy ő tegye meg az első lépéseket. Ő akarjon megismerni, ő akarjon egy esetleges kapcsolatot.

Addig, míg kapcsolatról nincs szó, kicsit nyugodtabb is vagyok. Ugyanis mivel jár egy kapcsolat? Csókok, érintés, érzelmek és esetleg szex. Ezekből egy momentum az, ami nekem nem fér bele az erkölcseimbe.

Nem fogok lefeküdni vele a cél érdekében. Olyan messzire nem megyek el. Nem mehetek el.

A szex számomra nem csak egy velejárója a kapcsolatnak. A szexhez érzelmek kellenek, a szexhez bizalom kell és biztonság. Nem használhatom „fegyver”-ként.

Eddig egy fiúval feküdtem le. Egyetlen alkalommal. Meg is bántam, utólag. Pár hónapig jártunk csupán, elöntöttek az hormonok, felülkerekedett a vágy és megtettük. Aztán ő természetesnek vette, hogy ha nála vagyunk vagy nálam, akkor le kell feküdnünk egymással. Miért? Ez egy jó időtöltés csupán? Ezért szakítottunk. Mások voltak az elképzeléseink… Előfordul.

Elmondhatom, hogy idén leszek tizenkilenc éves, és már túl vagyok három kapcsolaton. Három sráccal jártam. Az egyik fogadásból volt velem és tettetett szerelmet, a másik csak szexelni akart, a harmadikkal pedig két hét után rájöttünk, hogy csak külsőleg voltunk szimpatikusak egymásnak.

Szép kis lista, mondhatom.

Reggel, ahogy kikeltem az ágyból, magamhoz vettem a telefonom és vártam a hívást. Már tudtam, hova megyünk, tudtam, mit fogunk enni. Nem kellett sokat rágódnom, azt csináljuk, amit én is szeretek. Otthonos környezetben sokkal jobb fej vagyok.

A reggeli közben kezdett csörögni a telefonom.

-          Igen? – vettem fel.

-          Szia. Viki?

-          Én vagyok.

-          Bill vagyok.

-          Szia.

-          Ráérsz ma délután?

-          Mikor?

-          Öt körül.

-          Igen.

-          Érted menjünk, vagy találkozzunk valahol?

-          Mi ez a többes szám?

-          Hát én és egy testőr.

-          Ja igen. Bocs, kicsit szokatlan.

-          Érthető.

-          Hát nem tudom mennyire vagy ismerős Dortmundban.

-          Nem túlzottan.

-          Akkor a parknál ötkor?

-          Rendben.

-          És ne egyél előtte.

-          Kajálni megyünk?

-          Méghozzá az egyik kedvenc helyemre.

-          Oké, de tudnod kell, hogy nem ülhetünk csak úgy be valahova, és nem igazán tudunk sétálgatni népszerű helyeken.

-          Beleszámítottam.

-          Köszi. Akkor ötkor találkozunk.

-          Rendben.

-          Szia.

-          Szia. – tettem le.

Négy óra előtt tíz perccel belebújtam a farmerszoknyámba, felvettem egy lenge topot, megfésülködtem, papucsba léptem és már indultam is.

-          Elmentem.

-          Hova?

-          Találkozom valakivel.

-          Mikor jössz?

-          Szerintem egy óra. – saccoltam, figyelembe véve Bill eddigi velem töltött időtartamait.

Egy kicsit késtem. Elegánsan. De még mindig nem eleget ahhoz, hogy ő érjen oda előbb. Nagyjából negyed óra múlva láttam leparkolni a fekete autót. Kiszállt belőle a már ismerősnek mondható mogorva testőr és körbenézett. Kinyitotta a hátsó ajtót és kitessékelte onnan Billt.

-          Szia. Ne haragudj. – sietett oda hozzám.

-          Igyekszem. – erőltettem egy mosolyt.

-          Telefonos interjúm volt és kicsit elhúzódott.

-          És durci végig követni fog minket? – mutattam a testőrre, aki engem méregetett.

-          Dehogy. – nevette el magát Bill. – A lényeg, hogy látótávolságon belül maradjunk.

-          És ezt meg lehet szokni?

-          Inkább eltűrni.

-          Igyekezni fogok.

-          Nem akarlak sürgetni, de nagyjából mennyi idő múlva tervezted azt a bizonyos evést?

-          Éhes vagy?

-          Baromira.

-          Öt perc séta.

-          Oké.

-          Vagy te nem szoktál sétálni?

-          De. Ritkán.

Jól kijöttünk, nem feszengtünk, nem éreztem zavarban magam és látszólag ő sem. Az valamiért nagyon idegesítő volt, hogy az a pasi végig minket bámult és mindig úgy helyezkedett, hogy tökéletesen ránk lásson. Mikor sétáltunk a célhoz, ő is sétált csak lemaradva, mögötte meg hárommal gurult a fekete autó is.

-          Itt laksz valahol a közelben?

-          Igen. Az ellenkező irányba.

-          A videotékához közel.

Erre én csak kérdően néztem.

-          Georg mondta, hogy látott tegnap a videotékánál.

-          Ja. Este anyuval megnéztünk egy filmet. Vasárnap esti elfoglaltság ez nálunk, ha itthon vagyok.

-          Ha itthon vagy?

-          Suliba járok. Év közben koleszos vagyok.

-          Az jó lehet.

-          És ti? Hol laktok?

-          A Grand Hotelben. Aztán irány vissza Magdeburg.

A városka neve hallatán megdobbant a szívem. A szülővárosom. A kis helyes, csendes városka, ahol sosem történik semmi, mégis visszavágyik az ember.

-          Voltál már ott? – kérdezte, valószínűleg látva reakciómat.