11. rész. Randi?

Gyorsan kellett átgondolnom. Ha most azt mondom, nem jártam még Magdeburgban és később valahogy kiderül, akkor gyanús lesz és le is bukhatok.

-          Ott születtem. – feleltem.

-          Komoly?

-          Igen. Aztán anyuval összepakoltuk a holminkat és ideköltöztünk.

-          Ki az unalomból?

-          Mondhatni.

-          Régen örültünk, hogy elszabadulunk onnan. Ennek már öt éve. És sokszor gondolok már úgy Magdeburgra, mint a hely, ahol feltétel nélkül lehettem boldog. A hely, ahol a családom van.

-          Csak nem honvágy gyötör?

-          Rengetegszer.

-          Hétvégén mentek haza, nem?

-          De. És nem hiszem, hogy sokáig maradunk. Utána irány valamelyik stúdiónk.

-          Megjöttünk. – álltam meg egy kis bódé előtt.

-          Lángos?

-          Igen. Szereted?

-          Ezer éve nem ettem lángost. Jöhet!

Tényleg bejött neki az ötlet, hogy lángost kajáljunk az utcán. Kértem két sajtos-tejfölöst, két ásványvizet és a bódé mögötti padon ülve láttunk neki.

-          Jó ötlet volt. – állapította meg teli szájjal.

-          Ezt örömmel hallom.

Mikor az enyém felénél jártam, ő már felállt, hogy vesz magának még egyet.

-          Te is kérsz?

-          Dehogy. Te hogy bírsz még egyet megenni? Ha rád nézek, valahogy nem a kiadós kajálások jutnak eszembe.

-          Ha tudnád pedig, hogy mennyit eszem.

-          Akkor inkább irigyellek.

Miután ezt is magába diktálta, már jött is a további kérdéseivel.

-          Na és az énekléssel sosem akartál semmit kezdeni?

-          Énekléssel?

-          Tényleg jó hangod van.

-          Nia és anyu is mondták már, de én valahogy nem vágyom a nyilvánosságra, a szereplésre.

-          Akkor mi leszel, ha nagy leszel?

-          Médiakommunikációt tanulok. Újságíró leszek, írok majd pár könyvet, talán lesz egy saját újságom.

-          Te leszel az, aki majd írja rólunk a cikkeket.

-          Vigyázz, most is felvétel üzemmódban van a diktafonom.

-          Nincs barátnőm, sem evés zavaraim. – jelentette ki monoton stílusban, mintha már ezerszer elmondta volna ezeket a szavakat. – Ja és nem vagyok meleg.

-          Sajnos ezekből nem lesz címlap. – nevettem el magam. – Érdektelen leszel az újságom számára, úgyhogy vége az interjúnak.

-          Köszi.

-          Utálod ezt, ugye?

-          Hozzá tartozik. El kell viselni.

-          Jó meglátás.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Nyugodtan.

-          Mindig anyudat emlegeted. Mi van édesapáddal?

-          Nincs. A pasi, aki teherbe ejtette anyut, nem akart tudni rólam.

-          Sajnálom.

-          Ne tedd. Én sem sajnálom.

-          Az én szüleim elváltak.

-          Hát nem tudom melyikünk járt jobban.

-          Na de ne is beszéljünk ilyen lehangoló dolgokról. Francba.

-          Mi az?

-          Mennem kell.

Hátra néztem és a testőr, aki eddig az anyós ülésen ülve figyelt bennünket, most kiszállt a kocsiból és épp telefonált.

-          Rekordideig kaptál ma kimenőt.

-          Ne haragudj.

-          Nem haragszom. Biztos van rá megfelelő magyarázat.

-          Megértő vagy.

-          Legyek hisztis az első randin? – mosolyogtam kedvesen.

Ő pedig csak nézett rám válasz helyett. Mintha a fejembe próbálna belemászni, mintha a gondolataimban akarna olvasni. Honnan jött ez a lány? Ki ő? Miért ilyen? Az élet nagy kérdéseit kutatja, mert meglepi őt a viselkedésem.

-          Holnap fordítva?

-          Hogy érted?

-          Te hívsz, és én találom ki a programot.

-          Benne vagyok.

-          Akkor várom a hívásod. Szia. – állt is fel mellőlem.

-          Szia. További szép napot.

Elsétált. Már sokadik alkalommal sétált el tőlem és most is ugyanazt éreztem. „Jössz te még vissza”

Elkényelmesedtem a padon, és még elkortyolgattam a vizemet. Csörögni kezdett a telefonom.

-          Igen?

-          Randi?

-          Tessék?

-          Azt mondtad, első randi. Ez randi volt?

-          A randi szó a legmegfelelőbb két ember előre megbeszélt találkájára.

-          Ugye tudod, hogy valószínűleg egy hét múlva nem nagyon látjuk egymást többet?

-          Nem gondoltam még bele ebbe, de köszi, hogy figyelmeztetsz.

-          Nem úgy értem. Vagyis úgy értem, és…

-          Nem akartad, hogy csalódjak.

-          Igen.

-          Nem fogok. Barátkozunk, mert szimpatikusak vagyunk egymásnak.

-          Tényleg?

-          Tényleg. Nem fogok cikket írni egy semmiből jövő mindent elsöprő szerelemről Bill Kaulitzal. Ne aggódj.

-          Köszi.

-          Igazán nincs mit.

-          Akkor ennek ellenére felhívsz holnap?

-          Még meglátom.

-          Dél körül kelek. – jelezte finoman, hogy az előtt ne nagyon próbálkozzam.

-          Fél egy körül csörgök.

-          Szia.

-          Szia. – köszöntünk el újra.

Tökéletes. Eddig pont úgy alakulnak a dolgok, ahogy akartam. Sőt, Bill még segít is mindenben. Tényleg hasonlítunk egymásra és ettől sokkal könnyebb minden. Igaz, arra nem számítottam, hogy egy óránál többet nem tölthetünk együtt.