12. rész. Haragszol?

Úgy terveztem, nem írok minden nap a blogomba. Inkább megvárok pár találkozót, pár fejleményt és akkor majd úgy egyben. Nem akarom minden nap ugyanazokat leírni. Unalmas lenne.

Habár egyelőre számomra egyáltalán nem unalmas az egész.

-          Hamar hazaértél. – állapította meg anyu, miután beléptem.

-          Menjek vissza?

-          Merre jártál?

-          Találkám volt.

-          Jó, de kivel?

-          Egy sráccal.

-          Nocsak. Milyen srác érdemelte ki a figyelmed?

-          Egy srác.

-          Ilyenkor már rég áradoznál a hibáiról, írnád velem a pro és kontra listádat. Csak nem tökéletes ez az egy srác?

-          Egyáltalán nem.

-          Mire készülsz? – kérdezte és valamiért furcsa fényt láttam csillanni a szemében.

Egyben volt ez aggódás, meglepettség és őszinte kíváncsiság.

-          Baj van, anyu?

-          Kivel találkozgatsz?

-          Furcsán érdeklődő vagy. Történt valami?

-          Várni akartam ezzel még, míg átrágom. – váltott sokkal komolyabb hangnemre.

-          Mivel?

-          Pár napja felhívott az apád.

-          Hogy ki? – kérdeztem vissza szinte fejhangon.

-          Felhívott az apád.

-          Minek? Mit akart?

-          Téged.

-          Engem?

-          Na jó. Először csak dadogtam lányos zavaromban és kérdezgettem szüntelen, hogy hogyan talált meg. Aztán ezen túllépve megkérdeztem, mi a frászt akar. Rólad érdeklődött. Találkozni akar velem, és persze veled is.

-          Hű. – ennyi jött ki.

Leültem a kanapéra, és újra pörgettem anyu szavait a fejemben.

-          Természetesen a te döntésed. Nem kényszeríthet semmire és én sem foglak. Ő veled akart találkozni, de megmondtam, hogy előbb velem kell leülnie.

-          Most lefekszem.

-          Itt?

-          Nem. – álltam fel.

-          Édesem…

-          Reggel találkozunk. – vonultam be a szobámba.

Először a székemre ültem le az asztalomnál. Aztán az ablakom előtt lévő puffra. Aztán sétálgattam a szekrénysorom előtt és végül kikötöttem az ágy szélén.

-          Bejöhetek? – kopogott anyu.

-          Gyere.

-          Figyelj…

-          Most mit kéne éreznem? – vágtam közbe. – Mit kéne mondanom, gondolnom, tennem? Hogyan kéne reagálnom? Mert most mondtad el, hogy az apám találkozni akar velem, és én nem tudom, mit érzek. Nem is ismerem, nem láttam sosem, nem beszéltem vele. Fogalmam sincs, mit örököltem tőle, és hogy jönnénk ki egymással. Nem tudom, találkozni akarok-e egyáltalán vele, sőt még azt sem tudom, ez az egész most tényleg megtörténik, vagy már rég lefeküdtem aludni, és ezt csak álmodom. Mert szoktam gondolni rá, milyen lenne, ha, de annyira azért nem foglalkoztat a dolog, hogy beférkőzzön az álmaimba. Tehát igaznak kell lennie és megkérnélek, hogy csípj meg, de akkor bebizonyosodna, hogy igazam van. És akkor el kéne gondolkodnom. Meg kéne kérdeznem tőled, miért csak most mondtad el és miért hitted, hogy vele találkozgatok a hátad mögött. Mert te azt hitted, azért kérdezgettél olyan aggódóan. Pedig nem úgy ismersz, hogy bármit is eltitkolnék előled, sőt eddig én sem úgy ismertelek téged. Feltehetőleg nekem akartál jót, hogy előbb te beszélsz vele és meglátod, mi sül ki belőle, de szerintem erről is ketten kellett volna döntenünk. Ha te akarsz vele találkozni, az a te döntésed, hisz nagy szerelem volt, tudom, de téged sem keresett 19 évig. Vagy igen? Keresett, de te nem mondtad el egész a mai napig? – hadartam el nagy összevisszaságban hirtelen mindent, ami a fejemben zajlott. – Én még gyerek vagyok anyu, hogy dönthetnék ekkora kérdésekben?

-          Már felnőtt nő vagy kicsim. – karolta át a vállam. – Hidd el én is kiakadtam, mikor a telefonban elmondta ki ő. Először rá is raktam. Másodszor kinyomtam, mikor csörgött. Aztán felvettem és kérdésekkel bombáztam. Kiderült, hogy van egy közös ügyfelünk. Ő az ügyvédje az egyik paciensemnek. Meglátta a nevem az egyik papíron, megismert, felhívott és most itt vagyunk.

-          Többször is beszéltetek azóta?

-          Igen. Először elutasító voltam és kiabáltam. Másodszor már meghallgattam, mit akar. Aztán adott gondolkodási időt. Azt mondtam neki, beszélek veled, de ne sürgessen, mert ez nem olyan egyszerű. Aztán felhívtam és közöltem, hogy előbb velem kell találkoznia.

-          Mikor találkoztok?

-          Pénteken együtt ebédelünk.

-          Értem.

-          Kicsim, van időd. Ha úgy döntesz, találkozol vele, még azután is dönthetsz úgy, hogy nem akarod látni többet.

-          Te mit szeretnél?

-          Az most egyáltalán nem számít. Nincs jogom elvenni tőle.

-          Tőle? Anyu.

-          Tudod, hogy értem. Ha te meg akarod ismerni, én nem állok az útjába. Ha nem akarod megismerni, abban is támogatlak.

-          Most tényleg lefekszem aludni.

-          Jól van édesem. Reggel nem leszek itthon, már nyolckor jön az első páciensem. Csinálok reggelit, majd hívj fel, ha felkeltél.

-          Oké.

-          Szeretlek, ugye tudod? – ölelt magához.

-          Tudom.

-          Haragszol?

-          Nem tudom még.

-          Jó éjt. – puszilt homlokon.

-          Jó éjt. – köszöntem el tőle én is.

Úgy ahogy voltam bebújtam a takaróm alá, ő pedig lekapcsolta a villanyt és kiment.

Nem sokáig forgolódtam. Inkább lehunytam a szemem és próbáltam minél előbb alvással véget vetni ennek a napnak.

Reggel, mikor felkeltem még nem jutott eszembe a tegnap esti beszélgetés. Egy cetli emlékeztetett a konyhapulton.

„Reggeli a hűtőben, hívj fel ha kellek. Csók, anyád”

Anyut furdalja a lelkiismeret. Kiérződik ebből a pár szóból. Felemeltem a telefonom, de nem őt hívtam fel. Inkább most Nia kell nekem.

-          Szia. – vette fel.

-          Szia. Át tudsz jönni?

-          Mikor?

-          Minél előbb.

-          Baj van?

-          Az apám találkozni akar velem.

-          Tíz perc és ott vagyok. – tette is le.

Jó barátnő. A legjobb.