15. rész. A magunk béna módján.

-          Szia. – léptem oda Billhez, aki már a padon ült.

-          Szia. – állt fel.

-          Bocs a késésért.

-          Én is most jöttem alig két perce.

-          Akkor jó.

-          Jobb kedved van már?

-          Nem mondhatnám, hogy minden oké.

-          Hoztam neked valamit. – vett elő a pad mellől egy zacskót.

-          Mi ez?

-          Nézd meg.

Egy doboz volt benne. Amiben pedig egy ugyanolyan mobil, mint amit ma elhagytam.

-          Hát ez?

-          Ennyivel tartozom.

-          Te? Dehogy. Nem fogadhatom el. – adtam vissza a kezébe.

-          Dehogynem. Ez csak kárpótlás. Georg mondta, mennyire kiborultál.

-          Én… ja. – mosolyogtam el magam. – Én nem a testőrötök miatt sírtam. Attól csak nagyon ideges lettem. Pont azért mentem neki Georgnak, mert sírtam és minél előbb a mosdóba szerettem volna jutni. Nem néztem magam elé, lehajtottam a fejem. Úgyhogy az én hibám az is, hogy nekimentem.

-          Őszintén szólva most ezzel egy kicsit megnyugtattál.

-          Hogy érted?

-          Amikor mondta Georg, hogy elsírtad magad, kicsit megijedtem, hogy te is olyan hisztis, kiborulós lány vagy, aki minden apróságon elbőgi magát.

-          Megnyugtatlak nem apróság miatt sírtam.

-          Gondolom nem akarsz róla beszélni.

-          Azért nem hívtalak ma, mert nem akartam beszélni veled róla. De aztán arra gondoltam, talán jó lenne.

-          Én meghallgatlak szívesen.

-          Mondtam neked, hogy nincs apám.

-          Mert elhagyta anyudat, mikor megtudta, hogy terhes lett.

-          Igen. Szóval pá napja felhívta anyut és ő ezt eltitkolta előlem. Találkozni akar velem és meg akar ismerni.

-          És neked fogalmad sincs, mit gondolj, vagy érezz egyáltalán.

-          Pontosan. – vágtam rá meglepődve.

-          Hát nincs egyszerű dolgod.

-          Nincs. És nem tudom, mit tegyek. Nem tudom akarom-e egyáltalán látni őt.

-          Senki nem erőltetheti rád. Majd tudni fogod. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy egy hónap vagy egy év múlva. Ha tényleg akar téged, akkor várni fog. Mond meg neki ezt szerintem. Megérdemled, hogy kapj időt, amennyire csak szükséged van. Nem tartozol neki semmivel, nincsenek kötelességeid vele szemben.

-          Köszi Bill. – néztem a szemébe hálásan.

-          Nincs mit.

-          De tényleg. Alig ismersz és én mégis ráderőltetem a problémáimat. Te pedig mégis meghallgatsz és tanácsot is adsz.

-          Egyet kérek akkor cserébe.

-          Mit?

-          Fogadd el a telefont légy szíves. És nem csak azért mert Dortmund összes márkakereskedését bejártam érte. – mosolygott büszkén. – Legalább így fel tudsz hívni, ha szeretnél.

-          Köszönöm szépen. Te leszel az első, akit felhívok rajta.

-          Ez jól hangzik.

-          És ti mit csináltatok a plázában?

-          Vásárolgattunk, ebédeltünk, és míg a többiek ücsörögtek én tovább vásároltam.

-          Jól hangzik.

-          Tom szerint hülyeség, hogy találkozgatok veled. – váltott hirtelen témát.

-          Miért?

-          Mert szerinte felesleges. Szerinte, ha jobban megkedvellek csak nehezebb lesz itt hagyni téged.

-          Valóban kicsi az esélye, hogy két külön városban élve tudjuk tartani a kapcsolatot. Ha egyáltalán akarjuk persze.

-          Tudod beszélgetni bárkivel tudok a csapatban, de így mint veled, senkivel. Veled nem csak a banda a téma, nem csak a pénz, nem csak a magánéletem. Én nem mondom, hogy tudom, mi lehet ebből, de jó veled barátkozni.

-          Ez jól hangzik.

-          Tudom, kicsit ovis, de fogalmad sincs mennyire alul vagyok maradva a normális emberi kapcsolatok kialakításának terén.

-          Hát azokban én sem vagyok túl profi.

-          Akkor mit szólnál, ha mi kialakítanánk egyet a magunk béna módján?

-          Benne vagyok. De hagy kérdezzek valamit.

-          Mit?

-          Ugye nem én vagyok az első lány, akivel úgymond próbálsz barátkozni?

-          Nem. De mint a mellékelt ábra mutatja, egy barátság sem tartott sokáig.

-          És miért?

-          Mert vagy ők akartak az első naptól fogva többet tőlem a hírnevem miatt, vagy mikor elváltak útjaink hiszti támadt abból, hogy nem hívom őket minden nap. De akadt egy olyan lány, akit nagyon megkedveltem már két találkozás után.

-          És vele mi lett?

-          Még nem tudom. – mosolygott… édesen.

Komolyan arra gondolok, hogy édes a mosolya? Pedig rendes esetben ez inkább egy nyálas vigyor.

-          Hát én nem fogok hisztizni, azt megígérhetem.

Jól éreztük magunkat együtt. Egyfolytában beszélgettünk, mintha már évek óta ismernénk egymást. Rengeteget nevettem. Bill egy nagyon jó fej srác, aki hihetetlen jól tud sztorikat mesélni, és ahogy nevet, attól nekem is nevetnem kell. Hangosan és olyan különleges hangon, boldogan nevet. Nem hallottam még hasonlót. Legalább két óra telt el, mikor az órámra néztem.

-          Meddig maradhatsz ma?

-          Nem tűnt fel, hogy testőr nélkül jöttem?

-          Tényleg. – néztem körül. – Nem tudtam mi olyan furcsa. Már egész megszoktam, hogy ha veled beszélgetek egyfolytában magamon érzem a testőröd méregető nézését.

-          Ő most azt hiszi, már alszom.

-          Ez azt jelenti, hogy bármeddig ráérsz?

-          Azért véges a határidő.

-          Konkrétan?

-          Reggeli előtt haza kell érnem.

-          Akkor várj egy pár percet. Mindjárt itt vagyok.

-          Itt hagysz?

-          Csak egy kicsit. – álltam fel és már ott is hagytam.

Nagyjából két percre rá csörgött Bill mobilja.

-          Igen?

-          Szia. Nem vagy éhes? – kérdeztem, mire ő csak nevetett. – Tudok egy jó lángosost, ami ilyenkor is nyitva van.

-          Hihetetlen vagy.

-          Téged hívtalak először. Mondtam.

-          Már megérte neked telefont venni. De a lángost te fizeted.

-          Megegyeztünk.