16. rész. Egy férfi sem...

„Sziasztok!

Megígértem, hogy minél előbb jelentkezem friss infókkal. Zajlanak az események, talán jobban is mint gondolhattam volna. Kedden vett nekem egy telefont, mert elhagytam az enyémet. Cserébe elhívtam őt lángosozni, ahol órákat beszélgettünk. Nagyon későn keveredtem haza, de korán reggel már csörgött is a telefonom, hogy le akar lépni a menedzsere elől, aki szemétkedett vele az esti kimaradás miatt, ezért felöltöztem és már mentünk is az állatkertbe. Három nap telt megint el és mi minden nap együtt vagyunk. Csak sétálunk némán, vagy beszélgetünk. Ücsörgünk egy padon vagy a városi tóba lógatjuk a lábunkat. Beszélgetünk a világ nagy dolgairól, vagy az élet apró örömeiről. Beszélgetünk rólam és róla is. Nagyokat nevetünk és már megjelentek a testi kontaktus apró pici jelei. Mikor megnevettet, és gyengéden megütöm a vállát, mikor tegnap átrohantunk egy zebrán és elkapta a kezem, hogy húzzon maga után. Nincs kínos csend, nincs megállás, minden megy tovább. Természetessé vált ezalatt a pár nap alatt, hogy mi találkozunk, hogy felhívjuk egymást.

Egy valami aggaszt csupán. Holnap reggel elutazik. Ma még találkozunk, de holnap reggel elhagyja a városomat és hazamegy. Még nem tudom mi lesz utána. Nem tudom, felhív-e majd, nem tudom én fel fogom-e hívni. Azt hittem, ez a herce-hurca pár nap alatt lerendeződik, de valahogy tényleg csak barátkozunk. Az már kialakult, de nem léptünk szintet.

Rengetegen írtatok nekem kérdéseket és véleményeket. Jó látni, hogy ennyien átérzitek, ami velem történt. Egyikőtök azt írta, én leszek a példa a hasonló megalázottságban szenvedő lányok szemében. Hát remélem is. Egy srác sem teheti ezt velünk, nem alázhatnak meg, nem röhöghetnek a képünkbe. Ezt mindig tartsátok szem előtt.

Később még jelentkezem, de most megyek, mert fel kell öltöznöm a mai találkára J

Puszi,

Ria”

-          Hova mész édesem? – kapott el anyu a fürdőszoba és a saját szobám között egy szempillaspirállal a kezemben.

-          Találkám van.

-          És mikor mutatod be nekem?

-          Nem tudom. Még nem komoly, csak barátok vagyunk.

-          Értem. Akkor menj csak.

-          Ne sértődj meg anyu. Van okom, hogy miért nem mutatom még be. Majd eljön az ideje, bízz csak bennem.

-          Jól van. De jó lenne, ha egy kis időt itthon is töltenél. Beszélnünk kéne.

-          Miről?

-          Szerinted? Tudom, hogy ezért menekülsz minden este a titokzatos jóbarátoddal, hogy ne kelljen beszélned velem egy problémáról.

-          Nem akarok vele foglalkozni. – folytattam utam a fürdőbe, hogy kifessem a szempillámat a tükörben ellenőrizve.

-          Találkoztunk.

-          És?

-          Azt mondja, megbánta, hogy elhagyott, de már nem tudott megkeresni.

-          19 év fáradalmas keresgélés lehetett.

-          Ne gúnyolódj.

-          Anyu, ő életed szerelme volt, aki megalázott. Hidd el, nem hagyom, hogy mégegyszer meg tegye.

És ekkor döbbentem rá valamire. Billen veszek revansot anyu és apu miatt is. Az az ember megalázta az édesanyámat. Egy férfi sem teheti ezt velünk.

-          Nehogy azt hidd, hogy megbocsátottam. Csak meghallgattam.

-          Bővel elég. Remélem többet nem találkoztok.

-          Ezt értsem úgy, hogy neked eszed ágában sincs találkozni vele.

-          Értsd úgy.

Csörögni kezdett a mobilom.

-          Szia. – köszöntem bele. --- Oké, rohanok. – tettem is le.

-          Ki az?

-          Mennem kell.

-          És hova mész?

-          Nem tudom. Majd ő eldönti.

Szerettem volna anyunak őszintén elmondani kivel megyek, mit csinálok, merre járok, mit élek meg, de nem tehettem. Ha megtudná, hogy Billel mik a terveim, csalódna bennem. És nekem csak ő van. Nem okozhatok csalódást. Tudtam, hogy érdekli, mi történik velem, de tudtam azt is, hogy bízik bennem. Hisz ő nevelt fel, ő ismer a legjobban. Tudja, hogy nem kell féltenie.

Ahogy belebújtam a szandálomba már rohantam is ki a kapun és bepattantam egy gyönyörű szép BMW-be. Bill mellé az anyós ülésre.

-          Szia.

-          Gyors voltál. – mosolygott.

-          Siettem. Hova megyünk?

-          Hát ez az utolsó napunk, úgyhogy meglepetéssel készültem.

-          Nahát. És meddig maradhatsz?

-          David napok óta megállás nélkül veszekszik velem. Megmondtam, hogy ez az utolsó napunk itt Dortmundban, úgyhogy addig maradok ki, ameddig akarok. A srácok is elmehettek így bulizni, úgyhogy örültek is nekem.

-          Ügyes.

-          Mehetünk?

-          Hát persze.

Kíváncsi voltam, mit tervezett, de egész úton anyu járt a fejemben. Beszélni akart velem apuról. El akarta mesélni mi volt, de én nem hagytam. Makacsul ellenállok, pedig ez neki talán ugyan olyan nehéz, mint nekem. Ha nem nehezebb. Hisz ő ismeri azt az embert, én nem.

Végül hamar odaértünk a célhoz. Egy parkolóban álltunk meg, ahol kiszálltunk a kocsiból.

-          Gyere. – indult el Bill.

A város szélén voltunk, talán a határon kívül egy picit. Itt van egy gyönyörű erdő, hatalmas tisztásokkal, pici kis piknikező helyekkel, kiránduló útvonallal, játszóterekkel és így tovább. Emlékszem az első osztálykirándulásunk is ide vezetett.

-          Mit keresünk itt? – kérdeztem tőle.

-          Majd meglátod.

Megfogta kezem és irányított maga után befelé. Hamarosan és két jobbos kanyar után, megláttam a kedvenc testőrömet. Közelről még nagyobb, mint gondoltam.

Köszöntünk neki és tovább mentünk. Tőle pár méterre volt kiterítve egy hatalmas pléd, rajta terülj-terülj asztalkám szerűen több féle rágcsálni való, szendvicsek, édességek, üdítők tömkelege.

-          Ma itt ebédelünk. – mutatta büszkén.

-          Nem rossz. – mosolyogtam el magam.

Mindketten helyet foglaltunk a földön és Bill már öntött is egy-egy pohár narancslevet mindkettőnknek, hogy koccinthasson vele.

-          Köszönöm ezt az egy hetet.

-          Azt kell mondjam én is neked. – feleltem és koccintottam is.