17. rész. Ezt beszéltük meg.

-          És ezt mikor csináltad?

-          Tobival ketten összedobtuk mielőtt elmentem érted.

-          Büszke vagyok rád.

-          Oh, köszönöm. Én is magamra. Nem vagyok a szabadban evős, földön ülős kajálás híve, de tudtam, hogy te igen.

-          Baráti gesztus.

-          Igen. Az. És köszönet ezét az egy hétért. Kirángattál a depiből, színt vittél az életembe és pótoltad, ami hiányzott.

-          És csak le kellett öntenem Georgot az italommal, hogy a közeledbe férkőzhessek. – nevettem.

-          Ügyes húzás volt.

Összevissza ettünk mindenből, amit hozott. Igazából mi minden nap együtt kajáltunk valamit, úgyhogy ez már az egy hetes barátságunk kis szertartásává vált. De ma először gondoltam arra, hogy ma vége. Ma elköszönünk egymástól és vége. Ő hazamegy, és fogalmam sincs, hogyan tovább. El kell érnem, hogy ő hívjon fel, mert nem lehetek akaszkodó. Akkor nem kellek majd neki. Szereti, ha ő szerezhet meg valamit és nem fordítva.

-          Na belém más már nem fér. – dőltem hanyatt egy kisebb sziesztára.

-          Ne csináld, van még fagyi is.

-          Halasszuk el. Mondjuk úgy egy óra múlva.

-          Rendben. – feküdt le mellém.

-          Kicsit zavar, hogy minden mozdulatom lesi ez a Tobi.

-          Félt tőled. Mint mindenki.

-          Mi van?

-          Azt hiszik belédesek majd, elválunk, depresszióba zuhanok, és nem készül el időre az új album.

-          Tehát az nem is aggasztaná őket, ha csak simán depressziós lennél. Az a lényeg, hogy készüljön el az album.

-          Valahogy úgy.

-          De nem kell félniük. Eddig még nem szerettél belém, és ma találkozunk utoljára.

-          Ezt mondtam nekik én is.

-          Azért furcsa lesz.

-          Nagyon. Egész megszoktam, hogy minden nap láttalak.

-          Én is. Érdekes lesz újra normálisan sétálni az utcán kapucni és óriás napszemüveg nélkül. Újra mehetek majd nyilvánosság elé moziba, vagy egy zsúfolt étterembe.

-          Hé! – bökött oldalba az ujjával. – Ne tagadd, hogy hiányozni fogok.

-          Hát hogy őszinte legyek kell majd pár nap, mire felfogom, hogy elmentél. – fordultam felé.

-          És mi lesz apuddal? – váltott témát, ami egyben volt meglepő és árulkodó is.

-          Nem tudom. Pont erről beszéltünk anyuval, mielőtt megjöttél értem. Találkoztak.

-          És?

-          Látom anyun, hogy jól sikerült a találkozó, bármennyire is haragszik arra az emberre.

-          Hagyd, hogy anyud nélküled döntsön.

-          De ha ő elkezd majd találkozgatni vele, akkor majd nekem is kell.

-          Dehogy. Nem kötelező. Viszont talán egy nap majd átgondolod és te is meg akarod majd őt ismerni.

-          Talán.

-          Végülis az apád. Nem vagy kíváncsi, miben hasonlítasz rá? Nem vagy kíváncsi, mit éreznél, ha látnád őt?

-          De. – dőltem újra hanyatt egy nagy sóhaj után.

-          Ne haragudj, rossz témaválasztás volt. – ült fel.

-          Figyelj Bill, én hazamegyek most. Te pedig csatlakozz a srácokhoz, bulizzatok egy jót. – ültem fel mellé.

-          Elszúrtam a randit.

-          Nem. De nekem anyummal kéne lennem. Neked pedig azokkal, akik számítanak. Akik majd mostantól is veled lesznek minden nap. Ők a fontosak, nem én.

-          Megkérem Tobit, hogy pakoljon össze és hazaviszlek.

-          Köszönöm.

Bill felállt és odament Tobihoz. Ezt kellett tennem. Anyunak kellek, és csak ez számít. Nem választhatom a Billel való tervemet az édesanyám helyett. Hogy gondolhattam ilyet? Visszasétáltunk Bill autójához és hazavitt vele.

-          Köszönöm. – hálálkodtam újra, mikor kiszálltunk a házam előtt.

-          Én köszönöm neked. Örülök, hogy megismerhettelek. Tényleg.

-          Én is. Kellemes egy hét volt.

-          Nagyon.

-          Csak annyit tudok még mondani, hogy ne hagyd magad. Te szabad vagy, ők függenek tőled és nem fordítva. Te vagy a lelke a bandának nem a menedzsment.

-          Édes vagy. Te pedig gondolkozz el azon, mit veszíthetsz, ha adsz egy esélyt az apádnak.

-          Rendben.

Csak úgy átöleltem. Nem gondolkodtam, fogtam magam és átöleltem Billt. Karjai először egy pillanatig csak lógtak tovább maga mellett, majd körbefonták testem és szorosan tartottak magához.

-          Boldog szülinapot egy hét múlva. – jutott eszembe.

-          Köszönöm.

Kiengedtük egymást az ölelésből, és csak mosolyogtunk még egy utolsót.

-          Ha egyszer erre jársz, hívj fel.

-          Az lesz az első.

-          Hát akkor szia. – búcsúztam.

-          Szia.

Bementem a házba, de kedvem lett volna visszamenni hozzá. Azt éreztem, hogy ennek nem így kell történnie. Nem elég egy hát akkor szia. De nem tettem mást. Hátra sem néztem, nem akartam, hogy lássa, már most megbántam a búcsúzást.

-          Hát te? – várta kedvesen öccse a szórakozóhely vip páholyában Billt.

-          Mi hát én?

-          Vége a randinak?

-          Nem randi volt, már ezerszer elmondtam.

-          Hű de agresszív vagy.

-          És hogyhogy ilyen rövidre sikeredett? – érdeklődött Georg is.

-          Hazament az anyjához.

-          Lepattintott? – nevette el magát Tom.

-          Nem. Csak egy iszonyú kedves és szeretetre méltó lány, akinek mindennél fontosabb az édesanyja, aki egyedül nevelte őt fel. Baromi nehéz élete volt, de mégis egy tökéletes nővé vált, aki erős és magabiztos.

-          Valaki szerelmes lett. – forgatta a szemeit Georg.

-          Azt mondta, legyek veletek, mert ti vagytok azok, akik hozzám tartoznak. Ne hanyagoljalak titeket egy lányért.

-          Megcsókoltad legalább?

-          Dehogy. Csak átölelt én meg leblokkoltam. Mire átgondoltam, mit tegyek, ő elköszönt és bement a házba. Ott álltam, mint egy barom és néztem utána. Aztán bepattantam a kocsiba, mert felém tartott egy kisebb tömeg papírral és tollakkal.

-          Akkor ennyi volt? Megbeszéltétek, hogy eddig tartott és vége? – kapcsolódott be Gustav is.

-          Igen. Ezt beszéltük meg.

-          De neked ez már most nem jó. – Tom.