20. rész. Az utolsó hívás Viki.

Mit éreztem, mikor az ágyamban fekve a plafont bámultam? Aggódtam. Bill hangja és viselkedése eléggé rémítő volt figyelembe véve, hogy az utcán volt egyedül. Remélem betalált Tomhoz és már nincs egyedül. Talán épp józanodni próbál. És az aggódás mellé befúrta magát a gondolataim közé az öröm. Felhívott. Be volt rúgva és engem hívott fel, hogy beszélgessünk. Felhívott, hogy boldog szülinapot tudjak kívánni neki. Ez nem lehet véletlen. Akkor fog még hívni, nincs minden veszve. Hiányzom neki, gondol rám, hisz felhívott. Nyomot hagytam, felkeltettem az érdeklődését. Ettől nagyon jó kedvem lett.

Oldalra fordultam és pár perc múlva már aludtam is.

-          Jó reggelt. – ment be Tom az öccséhez, ahogy felébredt.

-          Hagyjál. – húzta a fejébe a takarót.

-          Tesóóó. – kezdte rázni, mire Bill felpattant és rohant a mosdóba.

-          Bocs! – kiabált utána Tom.

-          Kössz szépen. – jött ki pár perc múlva rekedtes hangon, halkan hálálkodva, majd visszafeküdt az ágyába.

-          Nem gondoltam, hogy szarul leszel.

-          Mennyit ittam?

-          Nem tudom. Nem voltam veled végig. Viszont aki látott téged az csak ivás közben.

-          Nem emlékszem. Onnantól, hogy David beszédet mondott semmire nem emlékszem.

-          Hát öcsi magadhoz kell térned, mert délután indulunk a stúdióba.

-          Nem vagyok képes felkelni. Annyira égő, biztos mindenki rajtam röhög, és arról beszél, mennyire kész voltam. Idén nem írtam kitárulkozó blogbejegyzést?

-          Csináltál pár hülyeséget, de egyik sem égbekiáltó nagy faszság, úgyhogy van még egy órád, hozok egy óriás kávét aztán irány a zuhany.

-          Hajcsár. – dobta erőtlenül testvére felé a nagypárnáját.

Mire Tom elkészült és kávét főzött Billnek, addigra már ő is kissé magához tért.

-          Na mi van? – nyomta a kezébe a kávéját.

-          Fel kell hívnom Davidot. Ő majd megmondja, ha csináltam valami nagyon égőt.

-          Felőlem. De ezt idd meg.

-          Mi van ezzel? Az utolsó hívás Viki. De…

-          Bizony. – bólogatott vigyorogva Tom.

-          Felhívtam?

-          Fel hát.

-          Ne.

-          Sőt azt mondtad hazafelé, hogy ő lehet az igazi. Hogy mennyire aranyos volt, amiért megkért, tedd le a telefont, és inkább engem hívj fel. – utánozta Bill hangját.

-          És neki mit mondtam?

-          Azt nem tudom. Valószínűleg nem sok értelmes dolgot.

-          Basszus.

-          Ez volt az a hülyeség, amire az előbb utaltam.

-          Miért nem mondtad?

-          Így jobb poén, hogy magadtól jöttél rá. Látnád a képed.

-          Most mi a fenét csináljak? Hívjam fel és kérdezzem meg, miről beszéltünk tegnap? Mert ha úgy köszöntem el, hogy majd hívom, akkor parasztság lenne nem betartani.

-          Mert?

-          Mert.

-          Valószínűleg ő sem hülye. Biztos észrevette, hogy nem vagy túl beszámítható. Számít rá, hogy józanul nem hívtad volna fel.

-          De fel akartam hívni. Egész héten fel akartam. Sokkal jobb lett volna józanul felhívni, mint így.

-          Na ez az, amire nekem most nincs időm. Azzal foglalkozni, hogy mit érzel egy lány iránt, akit alig ismersz. Döntsd el magadban, de engem hagyj most ki ebből. Én adom a tanácsokat, te fejjel mész a falnak, aztán az én vállamon sírod ki magad, és még csak azt sem mondhatom, hogy én megmondtam. Úgyhogy hívd fel, vagy hagyd a francba, csak készülj el úgy húsz perc múlva, mert el kell indulnunk.

-          Jól van, jól van. – kelt ki az ágyból. – Na jó előbb a kávé. – ült vissza, miután rájött, hogy még nem érzi száz százalékosan magát.

Korán keltünk, reggel nyolckor volt az évnyitó. Na erre nem gondoltunk, mikor éjfél után még rendeltünk egy-egy koktélt. Persze alkohol menteset. Nem indítjuk másnaposan a harmadik félévet. Nagyon vártam már, hogy elkezdődjön a suli. Nem vagyok stréber, csak szeretem a tárgyaimat. Ráadásul következő félévtől gyakorlati helyet kell választanom, és megkezdődhet újságírói pályafutásom. Niával itt már szétváltunk. Nincs közös óránk, mivel más szakra járunk. Így a saját csoporttársaimhoz verődtem és nekiláttam az első tanítási napnak.

Persze iszonyú fáradtan értem a kis rezidenciánkra délután.

-          Milyen napod volt? – érdeklődött Nia, mikor lefeküdtem mellé az ágyába.

-          Hosszú.

-          Én már aludtam egy órát.

-          Nekem is kéne. Aztán irány a jegyzetbolt. – kényelmesedtem el alvásra készen.

-          Vik. – szólt hozzám pár perc múlva, mikor már egyre közelebb álltam az alvás első fázisához.

-          Hm? – nyögtem.

-          Hívott?

-          Nem.

Az első napok minden félévben ilyenek. Átállunk arra, hogy egy másik városban lakunk, nincsenek mellettünk a szüleink, önmagunktól kell bejárunk az iskolába, önmagunkért. Időben ide kell érni, mert kizárnak, és időben kell menni kajálni, mert ha lekésed, rendelhetsz magadnak valahonnan. Ilyenkor suliba megyünk reggeli után, egy-egy óra helyett beülünk és megebédelünk a menzán, vagy órák után elmegyünk valahova enni. Hazajövünk és ledőlünk vagy a tévé elé vagy simán az ágyunkra és sziesztázunk, mint aki jól végezte dolgát.

Csütörtökön csak egy olyan órám volt, amin kötelező a részvétel, úgyhogy suli után kihasználva még a jóidő utolsó napjait, sétálni mentem. Szabadtér mániás vagyok. Kell egy park, kell egy kis füves tér, hogy én jól érezzem magam egy közegben. Hannoverben szerencsére akad egy-két nekem való hely. Fogtam egy könyvet, egy üveg ásványvizet és egy kisebb pokrócot, majd irány a szabadba.

Lehasaltam a pokrócomra egy fa közelében és olvasgattam.

Alig két fejezeten estem túl, mikor csörgött a telefonom.

-          Tessék? – vettem is fel, figyelmen kívül hagyva, kinek a neve áll a kijelzőn.

-          Szia. – köszönt bele Bill.

-          Szia. – tettem le a könyvet és hanyatt feküdtem.

-          Elnézést szeretnék kérni a múltkoriért.

-          Mégpedig?

-          Hát hogy felhívtalak vasárnap éjjel.

-          Nem kell elnézést kérned. Hogy ért véget az este?

-          Nem emlékszem.

Hallottam a hangján, hogy nem erre számított. Megkönnyebbült.

-          Akkor gondolom egy időre kiünnepelted magad.

-          Az biztos. Tegnap bírtam először rendesen enni. Hazavágtam a gyomrom, állítólag sokfélét ittam egymás után.

-          Aggódtam érted egy kicsit. Főleg mikor mondtad, hogy egyedül vagy az utcán.

-          Hát igen. Erre sem emlékszem. Másnap láttam a telefonomban a híváslistán a neved. Akkor mondta Tom, hogy felhívtalak, de te megkértél, rakjuk le.

-          Hogy meg tudd keresni Tomot. Azt mondtad, nem vagy túl jól, én pedig megkértelek, hívd fel a bátyád, hogy vigyázzon rád.

-          Aranyos vagy, köszönöm.

-          Nem szükséges.

-          És miket mondtam még?