21. rész. Egy kép rólunk.

-          Hát úgy kezdted, hogy azt mondtad, nincs mit vesztened. Aztán arról beszéltél, hogy nem vagy túl jól és elhagytad a bátyádat. Végül azt mondtad, örülsz, hogy beszéltünk és elköszöntél.

-          Nagyon ciki, hogy nem emlékszem.

-          Hagyd már ezt. Egyáltalán nem ciki. És köszi, hogy felhívtál.

-          Nem tudtam, hogy zártuk le a beszélgetést. Nem akartam ígéretem ellen cselekedni.

-          Nem ígérted meg, hogy hívsz. Csak azt mondtad, szia Viki.

-          Ez jó bénán fog hangzani, de ha már így összekeveredtünk újra, néha beszélhetnénk.

-          Hát akkor talán néha felhívlak.

-          Én is téged.

-          És már veszitek fel az új albumot?

-          Hát még csak ideutaztunk. Meghallgattunk pár alapot, tárgyalgatunk aztán állunk csak neki.

-          Értem.

-          És milyen a suli?

-          Jó. De még bele kell rázódni. Úgyhogy most kikapcsolódok. Fogtam egy könyvet és kifeküdtem a közeli parkba.

-          Parkmániás vagy. – nevetett.

-          Igen.

-          Ne haragudj, de mennem kell. Nem ígérem meg, hogy minden nap hívlak, de azért nem felejtkezem el rólad.

-          Nem igénylem, hogy a fontos dolgaid elé helyezz egy-egy telefonhívást. Majd hívsz, ha ráérsz és én is így teszem.

Bill egy kicsit elhallgatott. Nem reagált.

-          Itt vagy?

-          Igen persze, bocs. Akkor majd beszélünk.

-          Szia.

-          Szia. – tette le.

Annyira megörültem, hogy összeszedtem magam és mentem gyorsan vissza a koleszba. Berontottam a szobámba, kinyitott laptoppal zuhantam az ágyamra és már kezdtem is blgoírásba.

„Sziasztok!

Eltelt egy hét. Egy bizonytalan és irtó hosszú hét, de megtörtént. Felhívott! Be volt rúgva és felhívott, mert beszélni akart velem. Ma pedig felhívott újra és azt mondta, beszéljünk tovább, ne szakítsuk meg a kapcsolatot. Már nem egy hetes ismeretségre törekszik, mint a kezdetekkor. Tehát nincs minden veszve. Sőt!

Úgy érzem, folyton meglepődik a viselkedésemen. Egyre szimpatikusabbá válok számára és egyre jobban ébred rá, hogy tökéletes lennék a számára.

Nem is tudjátok, mennyire örülök!! Úgyhogy hamarosan jövök újra és írom a fejleményeket!

Puszi, Ria”

-          Hahó! – érkezett meg Nia is.

-          Itt vagyok a szobámban! – kiabáltam ki neki.

-          Mi ez a vigyor? – huppant le az ágyamra fáradtan.

-          Szerinted?

-          Felhívott?

-          Aham. – vigyorogtam egyre szélesebben.

-          Mesélj.

-          Azt mondta hívni fog még. Én pedig, hogy majd én is hívom őt.

-          Mondtam én, hogy bejössz neki. Elcsavartad a fejét.

-          Holnap menjünk bulizni. Be vagyok zsongva. Másfél hétig őrölt a tudat, hogy beégtem.

-          Hát jó. De most hagyj egy kicsit.

-          Fáradt vagy?

-          Cseppet.

-          Akkor aludj, én megyek tévézni és felhívom anyut.

-          Oké.

Két napja nem beszéltem anyuval. Itt volt az ideje. Hiányoztam neki, ő is nekem. Nagyon. Hétvégén elvileg hazamegyek, anyu már nézett nekem vonatot. Habár jobban örültem volna, ha egy kocsit néz ki nekem végre.

Miután letettük, belebújtam a papucsomba és nekiláttam szólni a többieknek, hogy holnap bulizni akarok. Ünnepeljük meg, hogy újra itt vagyunk. Nincs kifogás, aki szombat reggel utazik haza az is jöjjön el, majd alszik otthon vagy út közben. Nincs apelláta.

Ritkán akarok tényleg bulizni. Most ez egy ilyen alkalom.

Készültem is. Egy órám volt reggel, úgyhogy utána elmentem venne valami göncöt, amit felvehetek este. Mivel új volt a ruhám, új cipő is dukált hozzá, azt is viszonylag hamar megtaláltam. Aztán rohantam vissza, hogy ne csússzak le az előre befizetett ebédemről a menzán és itt el is tudtam büszkélkedni új szerzeményeimmel Niának, aki szintén pont odaért ebédre.

Nia is csak mosolygott rajta, hogy be vagyok zsongva. Hétkor indultunk el végig a folyosókon és szedtük össze a lehetséges partiarcokat. Elég szép számban összegyűltünk, úgy tizenöt-húszan. Irány a főutca. Ott van a legtöbb bulizós hely és az egyikbe be is tudunk mind menni akadály nélkül, mert az egyik srác a tulaj unokaöccse. Saját asztalok, saját sarok, és ahogy leültünk már hozták is az első kör tequilát.

Pár kör után már kellő hangulatba jöttünk és elkezdtük kitárgyalni, kivel mi történt a nyáron. Sokukon láttam, hogy egy év alatt sokat változtak. Egy év a főiskolán sok mindenre megtanítja az embert. Itt kezdünk igazán felnőtté válni.

-          Na és akkor a legérdekesebb téma jön. – vigyorgott egyik barátnőnk.

-          Még pedig? – Nia.

-          Kit láttam az interneten úgy egy hete? Téged! – mutatott egyenesen rám.

-          Engem? – lepődtem meg őszintén.

-          Bizony. Bill Kaulitzal.

-          Mi csoda? – érdeklődött egy másik lány is.

-          Te és Bill? És nem is dicsekedsz el vele? – kapcsolódott be egy harmadik.

-          A városomban töltöttek egy kis időt és összefutottunk egy szórakozóhelyen. Ennyi az egész. – magyaráztam.

-          Ez a kép nem szórakozóhelyen készült. – vett elő egy összehajtogatott A4-es méretű lapot és odaadta.

Billel voltunk rajta, egy padon ülve, lángost marcangolva. Mindketten épp nevettünk.

-          Gondoltam elhozom neked emlékbe. – folytatta.

-          Egyszer találkoztunk utána. Ez pont akkor készült.

-          Összefutottál Bill Kaulitzal és elmentél vele kajálni? Ennyi?

-          Ennyi igen.

-          Hagyjátok már csajok. Nem történt semmi. – kelt védelmemre Nia.

-          Kimegyek pisilni. – álltam fel és betömtem a képet a farzsebembe.

-          Nem menekülsz. Hallani akarjuk a piszkos részleteket, amint visszajössz.

-          Igyekszem. – hagytam végre ott őket.

Komolyan nem akartam, hogy bárki tudjon rólunk. És vajon Bill, miért nem mondta?

Minél előbb a vécére akartam jutni, elsősorban tényleg pisilni, mert már vagy egy órája tartom vissza lustaságból, másrészt pedig mert le akartam húzni a képet is, ha már ott vagyok.

-          Bocs. – kértem elnézést egy alaktól, akinek neki mentem.

Nem pazaroltam tovább a szót, haladtam tovább.

-          Bill. – álltam meg, dünnyögve magamban a nevét. – Bill? – fordultam vissza, már magasabb hangon.

-          Viki? – nézett rám nem kevesebb meglepettséggel az arcán.

Csak állt és nézett a szemembe, míg végül elmosolyogta magát.

-          Szia. – köszönt és közelebb lépett.