22. rész. Ez egy újabb randi?

Első gondolat: ha már úgyis közelebb jött, alkoholos befolyásoltságra hivatkozva megcsókolom. Ennek két oka lenne. Az első az, hogy ha megcsókolom és ráfogom holnap, hogy nem emlékszem, akkor ő tudni fogja, hogy akartam azt a csókot és ezzel feltárom érzéseimet, miszerint, ha akar tőlem valamit, zöld utat kap. A második ok pedig, amit nehéz bevallanom magamnak, de ezt is annak a pár tequilának tudom be, hogy meg akarom csókolni. Tudni akarom, hogy csókol annyi év után.

Második gondolat: kedvesen köszönök, majd előveszem a farzsebemből a közös fotónkat és a kezébe nyomom. Kíváncsi vagyok a reakciójára, akarom látni az arcát, mikor a képet nézi, és kíváncsi vagyok arra, mit kezd majd a fotóval.

A harmadik gondolatnál maradtam:

-          Szia. – köszöntem vissza.

-          Hát te?

-          Ezt én is kérdezhetném.

-          Hannoverben van a stúdiónk, hisz mondtam.

-          Nem. Én mondtam, hogy a sulim Hannoverben van, te nem mondtál semmit.

-          Ide jársz suliba?

Kis zavartság után mindketten nevetni kezdtünk.

-          Akkor így nincs akadálya, hogy újra sűrűbben beszéljünk. – jött ki belőlem.

-          Hát nekem ez elég bonyolult.

-          Hogy érted?

-          Ez most hosszú.

-          Értem. Akkor majd hívj fel. Én most megyek a mosdóba. – köszöntem ily módon el és bementem az ajtón, amin egy lány karikatúrája díszelgett arra utalva, hogy ez nem a férfimosdó.

Miután végre pisiltem – ami hosszú perceknek tűnt – megmostam az arcomat egy kis ideig bámultam magam a tükörben. Leráztam Billt, pedig nem sértődtem meg. Én nem csak megjátszom, hogy megértem őt, hanem tényleg meg is értem. Egyszerűen csak muszáj volt már szabadjára engedni a bennem felgyülemlő ital gravitáció miatti megindulását. És jobb lent, mint fent, ugye…

Vettem pár mély levegőt és kimentem az ajtón. Újra Billel találtam szembe magam.

-          Mit csinálsz most? – kérdezte.

-          Visszamegyek a barátaimhoz és iszom még párat.

-          Ünnepeltek?

-          Úgy is mondhatjuk.

-          Akkor nem is zavarok.

-          Nincs kedved eltűnni innen velem az egyik parkba? – kérdeztem ezt tőle, de csak magamban.

-          Baj van?

-          Nem. Nincs. Csak elgondolkodtam.

-          Na jó, akkor én visszamegyek a srácokhoz.

Nem akartam nyomulni és beégni. De ahogy elsétált a tömegbe, átgondoltam, hogy is zajlott az iménti beszélgetés. Úgy kezdődött, hogy azt kérdezte, mit csinálok most… tehát.

-          Bill! – mentem utána. – Bill!

-          Mi az? – fordult végre meg. – Ne kiabáld a nevem. – tapasztotta be a számat a kezével és körbenézett, felfigyelt-e ránk valaki.

-          Mmm m mm m… - ekkor vette le a kezét. – Komolyan azt hiszed, hogy ha átsétálsz rajtuk, senki nem szúrja ki, hogy ki vagy? – kezdtem újra.

-          Kevésbé, mintha a nevemet kiabálod. Bocs.

-          Azt kérdezted, mit csinálok most.

-          Igen.

-          Én most megyek sétálni egyet. Velem tartasz?

-          Ez egy újabb randi? – mosolygott.

-          Olyasmi.

-          Fogadjunk park a végállomás.

-          Ne gúnyolódj.

-          Eszemben sincs. Tetszik az ötlet.

-          Akkor szólok a csajoknak, hogy lelépek.

-          Én is megbeszélem a srácokkal.

-          A bejárat előtt pár perc múlva.

-          Ott leszek.

Ahogy tudtam, verekedtem át magam a táncoló tömegen, hogy az asztalunkhoz jussak.

-          Csajok, én lelépek. Nem vagyok valami jól.

-          Elkísérjelek? – Nia.

-          Nem, köszi. Maradj csak.

-          Ne már! Beszámolt ígértél. – nyávogtak a többiek közül páran.

-          Billel találkozom. – súgtam Nia fülébe, úgy téve, mintha csak puszit adnék neki.

-          Jaj csajok, majd én mesélek. – mentett ki egyből.

-          Sziasztok. Jó bulizást! Hétfőn találkozunk.

Felkaptam a táskám a többi alól és már mentem is ellentmondást nem tűrően a kijárat felé.

Nem hazudok, ha azt mondom bő negyed órát álltam, fel alá sétálgattam és ültem, mire végre Bill is megérkezett.

-          Ne haragudj, nem tudtam elszabadulni előbb. – szabadkozott.

-          Gondoltad volna, hogy 223 macskakő van ide lerakva? Még csak nem is páros.

Bill hálásan mosolygott. Bele akartam látni a fejébe.

-          Mostmár mehetünk?

-          Hogyne. Kíváncsi vagyok egy újabb parkodra.

Sétáltunk. Billt, ma a testőrök hozták bulizni, így nem volt autóval. De nem volt messze a park és nagyon jó idő volt. Kellemes alig hűvös, száraz idő, tiszta ég milliónyi csillaggal.

Ezt már csak akkor vettem észre, mikor a park füvén hanyatt dőltem.

-          Te mindenhol lefekszel vagy leülsz a földre?

-          Mi bajom lehet? És innen lentről valahogy minden más. Próbáld ki.

-          Hát jó. – feküdt le mellém. – Igaz. Hű mennyi csillag.

-          Gyönyörű. Kicsit szentimentális vagyok néha, nézd el nekem.

-          Mikor egy újabb ismeretlen városba utazunk, egy újabb otthontól távoli szállodaszobában foglalom el a helyem, esténként az ablakban ülve bámulom az eget.

-          Oké, te nyertél.

Odafordítottam a fejem, de ő újra csak mosolygott. Mindig mosolyog, mikor mondok valamit.

-          Mikor egész pici voltam anyu már akkor eldöntötte, hogy nem a lakásban fog engem felnevelni. Ahogy hazaért a munkából, értem jött az oviba vagy a suliba, és sötétedésig haza sem mentünk. Sétáltunk, játszottunk a parkban, könyvet olvasva nézte, ahogy a játszótéren élem ki a gyerekkorom, kocsiba ültünk és lementünk a tengerpartra. Nyáron, ahogy vége lett a sulinak már mentünk is egy hosszú európai körútra. Rengeteget kirándultunk, bejártuk a lehető legtöbb országot, várost. Mikor Dortmundba költöztünk és megláttuk a parkot, beleszerettünk. Ő is szokott ott ücsörögni velem néha. – meséltem.

-          Jó a kapcsolatotok.

-          Nem tudnék jobbat elképzelni.

-          Jó lenne néha csak sétálni egy nagyot egyedül Magdeburg utcáin. Sétálni Scottyval úgy, mint egy átlag ember. Észrevétlenül, beleolvadva a hétköznapi emberek életébe.

-          Bill. – szóltam közbe.

-          Tessék?

-          Nem baj, ha nem sajnállak meg, ugye?

Nem válaszolt, csak bevágta a műdurcit és egy olyan ponton ért hozzám szándékosan, ami nevetést váltott ki belőlem egy görcsberándulás után. Megcsikizett.

-          Hé, hagyd abba! – sikerült kinyögnöm egy levegővételnyi szünet közben. – Bill! – fogtam le a kezét. – Rohadt csikis vagyok.

-          Vettem észre. – nevetett.