24. rész. Le se tagadhatnám.

Ahogy benyitottam az ajtón, nekidőltem.

-          Francba.

-          Hát te? – jött oda anyu.

-          Gondoltam, megleplek. – töröltem le az arcom.

-          Elküldöm, és a tied vagyok.

-          Nem kell. Köszönök neki, aztán elmegyek sétálni egy nagyot.

-          Rendben.

Nem ellenkezett, tudta, én tudom, mi kell nekem. Az előszobából a nappalin át a konyhába mentünk. A tenyerem izzadni kezdett, a lábam remegett, a gyomrom görcsbe rándult. És megláttam Őt…

-          Charles, ő itt…

-          Viki. – mosolygott rám.

Magas volt, a haja rövid, trendi és szőkésbarna, mint az enyém. Az arcvonásai ismerősek voltak, főleg a szája… és a szeme… Le se tagadhatnám.

-          Szia. – köszöntem vissza, de én nem bírtam mosolyogni.

-          Örülök, hogy látlak. – közölte és közelebb lépett hozzám.

-          Én megyek is anyu. Később jövök, de lesz nálam telefon. – hátráltam. – Sziasztok.

A szobámba érve becsuktam magam után az ajtót és ledobtam a táskám az ágyamra. Ezt az elcseszett napot! Erőt vettem magamon, hogy észrevétlenül átsuhanjak a bejárati ajtóig, és vissza se nézzek. Sikerült is. De Bill kocsija még mindig a ház előtt állt. Hátrahőköltem. Csapdába estem. Álltam az ajtó előtt és tudtam, se előre, se hátra nem mehetek. Ekkor, mintha imáim meghallgatást nyertek volna, Bill beindította az autót és elhajtott. Volt valami a vezetésében. Csalódottság? Düh? Nem tudom. És nem is érdekel.

Nem kellett volna megcsókolnia. Nem úgy és nem most. Nem kellett volna olyanokat mondania és utána megcsókolnia. Utálnom kell, mert… mert utálnom kell és kész. Nem csókolhat meg miután lelket önt belém, kimutatja, hogy számíthatok rá, és hogy mellettem áll. Nem csókolhat meg, ha én is akarom.

Most mi lesz? Hülyén reagáltam, leléptem szó nélkül és pofára ejtettem.

-          Igen? – vettem fel hosszasan csörgő telefonom és csak azért, mert a csengőhangból tudtam, Nia az.

-          Hazaértél?

-          Haza. – feleltem csalódottan.

-          Mi történt?

-          Mi nem? Az apám a házban reggelizik anyámmal és Bill megcsókolt miután elsírtam magam.

-          Mit csináltál?

-          Hogy mit? Leléptem. Kiszálltam az autóból és faképnél hagytam.

-          Tehát pofára ejtetted! – örült.

-          Igen.

-          És ennek nem örülünk?

-          Nem így kellett volna történnie.

-          Hanem?

-          Máshogy.

-          Te is meg akartad csókolni őt. – hámozta ki a lényeget.

-          De…

-          De nem így tervezted.

-          Hát nem.

-          Úgyis fel fog hívni.

-          Mindegy, nem számít.

-          És milyen ő?

-          Az apám?

-          Igen.

-          Mint én. A szeme, az álla, a szája, a haja színe.

-          Mit mondtál neki?

-          Hogy szia. Nem tudtam többet kinyögni. Örült, hogy lát. Hát én nem. Meg akartam lepni anyut erre minden rosszul sül el. Minek mentem bele, hogy Bill elhozzon? Miért nem szóltam előre anyunak, hogy jövök?

-          Miért nem mentem haza veled? – hallottam a hangján, hogy ezt szeretné most a legjobban. Itt lenni mellettem.

-          Mindegy. Holnap este találkozunk. Én kiszellőztetem a fejem, megvárom, míg anyu végre egyedül lesz, és hazamegyek.

-          Jól van. De hívj, ha kellek.

Elköszöntünk, és ahogy letettük, már hívott is anyu, hogy menjek haza, mert Ő lelépett végre. Nem anyu küldte el. Ahogy elmentem, elköszönt. Milyen megható a kedvessége…

Mikor anyu megkérdezte, ki hozott el, azt mondtam kis habozással, hogy egy barátom. Nem firtatta tovább.

Egész hétvégén azon a csókon járt az eszem. Nem tudtam elfelejteni azt a pillanatot. Ahogy az arcomra tette a kezét ezzel a gesztussal megerősítést adva arról, hogy velem van. Ahogy lehunyt szemmel közeledett felém, és az ajkát az enyémhez tapasztotta. Ahogy egy hosszú csókot adott a számra. És ahogy várta reakciómat.

Most mi van? Belémszeretett? Máris? Tényleg azért vagyok kiakadva, mert nem így terveztem? De mégis mire vártam még? És most mit tegyek? Fogalmam sincs, nem találom a válaszokat.

Anyu vitt vissza a kollégiumba vasárnap este. Látta, hogy el vagyok kenődve és velem szeretett volna lenni, ha esetleg elmondanám neki végre, mi baj.

Ahogy felértem a szobánkba, leültem a laptopom elé, és gépelni kezdtem. Az első szó: „Megcsókolt…”

Leírtam azt, amit érezni akartam. Amit terveim szerint éreznem kellett volna. Mikor elmentettem, akkor jöttem rá, hogy nem ezeket érzem. Nem örülök, hogy megcsókolt, nem akartam, hogy így legyen. Nem akarok úgy csókot tőle, hogy tudom, meg akarom bántani őt. Megkedveltem.

Két hosszú nap a suliban sokat segít, ha az ember el akarja terelni a gondolatait a magánügyeiről. Az óráról órára készülés, a beadandó feladatok, a már most kikiáltott követelmények, lefoglalják az embert. Előre stresszeltetnek a vizsgaidőszakra.

Niának már szerdától nem volt órája, úgyhogy ő szerda reggel utazott haza. Nem is igazán a családja hiányzott neki. Inkább szerelme, Adam. Jól megvannak, nem számít a távolság, habár még alig telt el két hét.

Öt napra maradtam magamra. Ebből kettő nap voltak még óráim, így péntekig az idő gyorsan telt.

Mivel Bill a szombat reggeli találkánk óta nem keresett, egyre rosszabbul éreztem magam. Hiányozni kezdett. Tudni akartam, mit szól. Tudni akartam, mit érez és lemondott-e rólam. Péntek délután küldtem neki egy sms-t.

„Kérlek hagyd, hogy megmagyarázzam elmaradt reakciómat. Este nyolckor A fánál. Én ott leszek. Viki”

Reméltem tudja, melyik fára gondolok és reméltem, hogy válaszol. De főként azt reméltem, hogy eljön.

Nem jött válasz. Percenként lestem a telefonom, mindig a kezem ügyében volt, de hiába. Egy csoporttársam hívott el bulizni, ez volt az egyetlen alkalom, hogy megszólalt. Nemet mondtam.

Elmentem a parkba és leültem a fa alá. Amúgy is ez volt a tervem, de bevallom, titkon reménykedtem, hogy talán mégis itt lesz.