Olajos szag terjeng a szétszerelt autó körül, megárvult abroncsok hevernek a fal oldalának támaszkodva, 
néhány felni pár méternyire elgurul a többitől, de ott aztán megálljt parancsol nekik a gravitáció - a törvény, 
miszerint tehetetlenségük következtében nem gurulhatnakj felfelé, hiába van is ott a szabadságot sugárzó, 
fehérre festett garázsajtó. 

senki sem hajlandó kipróbálni. A szél meg a huzat rezegteti a szétszóródott újságpapírokat,
felpödri őket, a papírdarabok pedig engedelmesen összetorlódnak a sarokban.
A frissen földre rakott kólásdoboz felborul erre, csörögve landol, a közelből pedig borzongós sóhajtás hallatszik. Az egyik dobozon egy feketehajú fiú lógatja a lábait, és figyeli a rendetlen semmi di speacial-t. Nem mozgolódik, alig pislog, a hideg nyirkos falnak támasztja a hátát, és úgy tesz, mint ahogy az öreg emberek szoktak tenni - nagy levegőket ereszt maga elé és mereng. Szeméből látszik, hogy csupán a libabőrt érzi a karján, azt, hogy mióta is rostokol a szuterénben egyátalán nem fogja fel, nem is akarja - szemében aranyos csillogás fénylik, mert hogy ő éppen ébren álmodik. A házból egy ajtó vezet le a pince-garázsba, öreg, nehézkes, előző életében tank alkatrész volt, most éppen iparilag kiselejtezett vasdarab. Ha az kinyílik, felér egy elég rendes mennydörgéssel, merengés-megszakító hatása mondhatni tökéletesen kifinomult. A fiú felkapja a fejét, és odapillant. A küszöbön egy vele egykorú, szőkés srác áll, bújkáló mosollyal az arcán. Nem mond semmit, arcizmai minden külső behatás nélkül vidám táncot járnak. -Kaja? - kérdezi a fekete unott hangon, majd visszatelepszik a helyére, és próbálja kialakítani a tökéletes egyensúlyi állapotát. A hideg falhoz simuló hátán újra felfut a libabőr - Behozhatod. -Mi vagyok én, a csicskád? - kérdezi a szőke könnyed hangon, majd belép a helyiségbe és nagy robajjal bezárja maga után az ajtót. Végighúzza a kezét a roncs autón, megállapítja, hogy koszos, nem ül rá, helyette egy nagy méretű kocsigumin helyezkedik el - a fekete fiútól kellő távolságra. -Nincs még kaja, anya mondta, nézzem meg hol vagy - mondja a szőke, bár ahogy közelebbről megvizsgálható, nem is csak szőke, mindjárt inkább rasztás, bár ami azt illeti, hagyta elburjánzani dzsungeli fürtjeit. Kicsit kócos a benyomása. -A bébicsőszöm vagy, vagy mi? - horkan fel a fekete, barna szemeit nagyra eresztve - Oldódj már el... -Megint egyedül gondolkodol? - a rasztást hasonlóan bocis látószervekkel áldotta meg a sors, bár ő nem szemrehányásra, inkább ártatlan csodálkozásra kerekíti el őket - Meg fog ártani, drága testvérem. -Oké, Tom. Megbeszéltük. Mész? -Mondd, Bill, mi bajod? - a rasztás is sóhajt egy kicsit, bár ő nem álmatagon, mint pár perce testvére, jóval inkább gondterhelten. Elhelyezi a lábait az előtte heverő abroncson, és minden tagját kényelmesen beállítja - Mert ha van, akkor szolgálhatok egy bazi tarkónrúgással. -Nincs semmi - rántja a vállát a srác, teljesen őszintén - Tarkón rúgás meg rád is férne, nemtom kettőnk közül ki zúzta totálra a kocsit. Mindkettejük tekintete megállapodik pár pillanatra a járművön. Jármű... igazából tragacsnak is csupa jóindulattal lehetne nevezni. Az egyetlen kérdés azon kívül, hogy mennyit adhatnak érte most az ócskások, az az, hogy mennyit akartak érte adni a baleset előtt. -Valószínűleg én, de nem tehettem róla - most a rasztás emeli meg a bal vállát. Fetehetőleg nem akarja észrevenni, hogy az öccse éppen kinézi őt a világegyetemből, viszont feltett szándéka valami beszélgetésfélét kezdeményezni - Az élet értelme maga az élet - teszi hozzá nagy bölcsen - Mármint a kaland. Még jó, hogy kipróbáltam, mennyivel tud menni. A testvére nem forgatja meg a szemét, behunyja a szemét, és újra nyöszörög. Mintha valami olyat is mondana, hogy "ja", de igazából nem hallani, és különben sem érdekes. Tom lazán hátrahajtja a fejét. Az emelkedő végén a szél rezegteti a garázsajtót, hozzácsapja a kerti fák ágait a burkolatához. És mivel Loitche kisváros, és a kisvárosi házak nagy kerttel rendelkeznek, és mivel a nagy kertekben sok fa, bokor, virág, szóval növény van - a zörej nem is elhanyagolható. Tom arrafelé bámul, míg Bill meg nem szólal. -Nem érzed, hogy mi nem erre születtünk? -Mire? - kérdez vissza Tom. -Erre, amire a többi ember. Mindennapos semmi... -A sorsodat te írod, Bill. -És mi van, ha valami elbaszódott a gépezetben? Ennek nem így kellett volna lenni. Többre vagyok hivatott. -Ezen agyalsz?-Te nem érzed, hogy... hogy megöl a kurva büdös unalom?! Traumatikus gondolatáradat - szól a vészcsengő Tom fejében, de kívételesen arra gondol, hogy ebből kisülhet valami érdekes is. Meg már amúgy is napok óta izgatja, mi ütött az általában bolond, megalomániás testvérével. -Jam. Gondolom mindenki érzi néha. -Én túl sokszor érzem. Máshogy kellene lennie - rázza a fejét Bill, és valahogy látni, hogy tényleg komolyan gondolja - Nekünk nem ez volt a rendeltetésünk. -Hát mi? -Nem tudom... valami nagy - Bill szeme hirtelen újra kigyullad, még a homályos lámpafénynél is jól láthatóan - Valami egetverő! Valami fontos... Tom elhúzza a száját. Jól érzékelhetően körülnéz, rábámul a penészedő falra, a nyirkos sarkokra, a hűtőre, na meg arra a régi tv-re is, amit valamiért sosem dobtak ki, hanem tároltak mint valami szent ereklyét. Fél szemmel az öccsére is felpillant, borzas fekete hajára, hosszú, kinyúlt fekete pólójára, és szentimentális arckifejezésére... Óvatosan mosolyogni kezd, mogyoró barna szemei összeszűkülnek, majd fejét hátrahajtva próbálja visszatuszkolni magába a nevetését. -Te hallod... azt hittem, kettőnk közül nekem vannak jobb poénjaim! -Nem viccelek. Szerintem ez így... ez nem így jó. -De ugye most komolyan... nem ezért vagy depressziós, ugye? Bill pár percig fürkészőn bámul vissza rá. Majd kedvtelenül válaszol. -Nem. Csak úgy eszembe jutott. Nincs is semmi bajom. Bill visszahelyezkedik a bezárkózott tartásába, egy kis testbeszéddel már teljesen egyértelműen hangoztatja - hagyjál békén, vagy kihúzom a gyomrod. Tom ért belőle. Nagy nehezen feltápászkodik, ujjával egy darabig kopácsol és táncikál a kopott kocsi motorháztetején, aztán odabök: -Akkor majd szólok anyának, hogy ide hozza a kaját. És ha akárki keres, elküldöm. -Nem kell - motyogja Bill - Az a szőke csajszi megígérte, hogy beugrik. Mindig jól jön. Tom vigyorog, bólint, aztán lassú, megfontolt, de feletébb laza léptekkel elcammog az ajtóig, kirobbantja, majd bezárja maga után. Bill pedig ott marad. A besüvítő szél össze-vissza gurigatja a kólásdobozt, végül Bill hajába is belekap, kicsit játszik vele, aztán újra abbamarad. A fekete hajú fiú már egészen fázik. Vékony lábait hát maga alá gyűri, pólóját a lehető legmélyebbre húzza, kezét pedig összefonja a mellkasa előtt, de be nagyon nem megy. Újra kinéz magának egy teljesen ugyanolyan pontot, mint a többi, meredni kezd rá, és óvatosan visszazökken abba az állapotába, amiból undokul kiszakították. Élvezi, hogy semmilyen rendellenes hangot nem hall, hogy nem beszél senki, hogy minden üres, hogy egyedül van. Semmi nem vonja el a figyelmét. Szeme ragyog, és hiába diktálja a józan esze, hogy normális ember ennyire nem merül el a tudatalattijában, ő csakazért is megteszi. Azért, mert ott végre otthon érzi magát. Nem érti ezt senki.